Interjú Kertész Mónikával és Halász Gáborral Desdemonium című előadásukról

Könnyebb feladni magunkat és mások alapvetései szerint élni életünket, vagy megéri küzdeni az identitásunkért? Vajon honnan tudjuk, hogy megtaláltuk azt és nem illúzióban ringatva éljük mindennapjainkat? Tényleg a saját értékrendszerünk szerint élünk, vagy nem is tudatosul bennünk, hogy mások életéhez alakítjuk a miénket?

Rendhagyó összetételű előadói duó, Kertész Mónika operaénekes és Halász Gábor táncos-koreográfus állt össze első interdiszciplináris előadásuk megalkotására, az IN-PACT társulat alapítóiként. Rossini Othello című operájából Desdemona karakterét ragadják ki, majd illesztik be a mai korba, mai felfogások közé. Desdemona kiszolgáltatott helyzetén keresztül mutatják be az identitásvesztés, és –nélküliség, az egymástól való függőség állapotát, annak érzelmi folyamatát. E karaktert elsősorban Othello feleségeként definiálják, személyiségét az őt körülvevő férfiak alakítják. Életét és sorsát is ők határozzák meg; ők emelik fel, vagy épp ők azok, akik kihúzzák a szőnyeget a lába alól. A darab ezúttal Desdemona szemszögéből és az előbb említett viszonyrendszer vizsgálatából épül fel.

Kertész Mónikával és Halász Gáborral Stern Lili beszélgetett a januári előadás előtt.

Az IN-PACT társulat, amit nemrég hoztatok létre, az csak kettőtökből áll vagy mások is tagjai?

Móni: Első ránézésre most úgy tűnhet, hogy csak kettőnkből áll, az egész IN-PACT-nek a kipróbálásához egy kisebb projektet akartunk létrehozni, ezért kézenfekvő volt, hogy ketten csináljunk valamit, viszont párhuzamosan dolgozunk jövőbeli projekteken már másokkal is.

Szóval, akkor célotok az, hogy IN-PACT név alatt létrejöjjön egy nagyobb társulat?

Móni: Mindenképpen!

Gábor: Igen, az lenne a terv.

Móni: Az IN-PACT-et azért hoztuk létre, hogy performansz jellegű előadásokat készítsünk, de nem kizárólag csak azokat.

A többi tag is különböző új művészeti ágakat képviselne, mint ahogy Ti vagy inkább még több táncművésszel és énekessel bővülnétek?

Egyszerre mind a ketten: IS! (nevetnek)

Gábor: Igen, mert ahogy bővülnek a projektek, úgy egyre több ember vonódik be. Több zenész, előadó, akár énekes. Szeretnénk átmosni azokat a nagyon éles határokat aközött, hogy a táncos kimegy a színpadra és táncol, a zenész pedig a hangszere mellett ül végig. A Desdemoniumban is ez volt a cél. Ez egy olyan produkció, melyben nem számít, hogy te zenész vagy táncos vagy, csak az, hogy részese vagy az egész színpadi cselekménynek.

Ti hogyan találtatok egymásra?

Móni: Egy közös produkcióban vettünk részt 1,5-2 éve. Ott találkoztunk.

Gábor: Igen, ez egy zártkörű produkció volt, ahol elkezdtünk beszélgetni és a látásmódunk nagyon hasonlított. Hasonló elképzeléseink voltak arról, hogy a saját művészeti vonalunkon belül, milyen irányba érdemes menni.

Móni: Azon gondolkoztunk akkor együtt, hogy a 21. századi előadóművészeti irányzatok merre tartanak. Mégsem trendeket akarunk követni. Én ezelőtt is csináltam már egy kísérleti projektet, de amikor Gáborral elkezdtem beszélni, még nem tudatosult bennem, hogy nekem majd táncolnom is kell. (nevet)

Gábor: Azért a színpadi tapasztalat miatt Móni erősen jelen tud lenni a színpadon, onnantól, hogy jelen van, meg csak egy lépés, hogy táncoljon. Ő sem gondolta, hogy ezt komolyan gondolom, mondjuk én sem azt, hogy nekem meg énekelnem kell..( nevet), de ez volt az együttműködésünk lényege.

Móni: Szerencsére én egy mozgásigényes énekes vagyok, aki olyanokkal tudott együtt dolgozni eddig, akik ezt támogatták. A közönségnek szerintem nagy igénye van arra, hogy ne csak énekeseket lásson a színpadon, hanem előadókat. Külföldön ez már szerencsére előrébb tart, szélesebb körben működik.

Mi volt a legnagyobb kihívás az alkotói folyamatban?

Gábor: Táncosként dolgoztam külföldön nagyobb produkciókban, ahol a klasszikus nézet néha az volt, hogy a táncos és az énekes 1,5 méternél közelebb ne menjen egymáshoz. Nekem táncosként nagyon frusztráló, hogy egy színpadon vagyunk és nincsen köztünk semmilyen kapcsolat. Ezért volt kihívás koreográfusi szempontból, hogy ezeket a berögződéseket minél jobban le tudjuk rombolni. Fontos volt az is egyébként, hogy a klasszikus opera műfaja, nagyon nehezen jut el a kortárs művészetbe. Ettől lett igazán izgalmas az egész, hiszen a kortárs művészetekben azok a távolságok, amik megvannak az operában, azok nincsenek, vagy ha vannak azokat tudatosan használjuk.

Alapvetően Rossini Othello című operájából inspirálódtatok, Desdemona karakterét emeltétek ki belőle. Ebben a karakterben mi olyan érdekes, hogy foglalkozni kelljen vele?

Egyszerre mind a ketten: Semmi. (nevetnek)

Gábor: Maga a cím az az, hogy Desdemonium. Eredetileg az lett volna, hogy Desdemoniumsymptons, tehát Desdemonium-i tünetek. Ezt a “tünetet” próbáltuk megjeleníteni és használni, a Rossini operában lévő Desdemona karakteren keresztül. Ez még a 21. században is egy olyan jelenség, amire sok példát láthatunk.

Leginkább akkor felszínességet értetek ezalatt?

Móni: Identitásvesztést és függőséget.

Gábor:Igen. Desdemona karakterét, pont azokhoz tudnánk hasonlítani, akik kiszolgáltatottan élik le életüket a kényelemért cserébe.

Móni: Én inkább ennek a lélektani hátteréből próbáltam kiindulni. Abból, hogy mi is ez valójában. Jellemgyengeség? Vagy függőség? Nem feltétlenül párkapcsolati szinten, hanem bármilyen emberek között létrejövő függőség. A darab egyébként úgy alakult, hogy nem csak a női, de a férfi irányból is megjelenítjük ezt.

A darabban fontos, hogy kifejezetten egy nő meg egy férfi kapcsolatrendszerét ismerjük meg?

Gábor: Fontos, hiszen Desdemona karakterét az őt körülvevő férfiak határozzák meg, akiket mind én játszom, ezek mind folyamatosan manipulálják őt. A mondanivaló mellett egyébént az Othello történet nyomokban benne maradt az előadásban.

Móni: Pontosan, hiszen ezen keresztül rengeteg más dolgot fedeztünk fel Desdemonában. Jellemét leginkább különböző ellenpontokban próbáltuk megmutatni.

Gábor: Ez elsősorban azért történt, mert a semmit nehéz megmutatni, csak a valami jelenlétében tudod azt ábrázolni. Nehéz volt a naivitását, tengődést, bemutatni a mozgáson keresztül.

Hogyan kezdődtek meg a próbák, hogy ezt ábrázolni tudjátok?

Gábor: Először csak kísérleteztünk, az egész folyamat úgy kezdődött, hogy hogyan tudok Mónival úgy dolgozni, hogy ő ne veszítse el a saját professzionális teljesítményét. A tánc érdekében nem akartuk, hogy az ének kevésbé legyen színvonalas és fordítva. 

Móni: Eközben elkezdtünk válogatni szóba jöhető zenei anyagokat. Először csak zenei hangulatokat kerestünk, olyanokat, amik Gábort is inspirálják. Egy idő után meghallgattuk ezt az áriát és úgy gondoltuk, hogy érdekes lenne vele kezdeni valamiti.

Gábor: Ekkor kezdett el egyre jobban kikristályosodni, hogy ennek a karakternek milyen mai megfelelői vannak. 

Megmaradt egyébként a narratív történetmesélés vagy inkább a tánc asszociatívitását követtétek?

Móni: Annyira egyértelműen narratív vonala nincsen, de össze lehet kapcsolni a különböző jeleneteket egymással. Nincs időrendiség.

Ezt az egészet akkor megelőzte egy kutatómunka, ha jól értem.

Móni: Igen, kb. egy éve kezdtük el, de intenzíven fél éves volt ez a műhelymunka. Ami egyébként a zenészek és a táncosok körében is nagy luxus, mert sajnos általában nincs ilyenekre elég idő.

Gábor: Igazából nekünk kb. 10-11 hónap volt amíg létrehoztuk a darabot és az volt benne az érdekes, hogy amikor 3 hónappal az első előadás előtt megtudtuk, hogy bejutottunk az Ambíció sorozatba, akkor rögtön felgyorsult ez az egész folyamat. Addig megvolt az idő arra, hogy kipróbáljunk mindent, új felfedezéseket tegyünk. Talán ettől lett óriási belső energiája annak amit csináltunk, mert volt időnk kitalálni, hogy mit szeretnénk. 

Móni: Tulajdonképpen a közös alkotás, inspirálódás a célja annak, amit kitaláltunk. Mindig egy aprócska ötletből születik sok kreatív újabb ötlet. A következő előadásunkon is így dolgozunk.

Gábor: Ebben az egészben az a legfontosabb, ahogy Móni is mondta, hogy a produkció megszületését helyezzük előtérbe és ne az saját egónkat, hogy kinek az ötlete jobb vagy rosszabb. Nincsen meg élesen, hogy ki és miért felel, mindent együtt hozunk létre.

Az együtt alkotást továbbgondolva kérdezem azt, hogy az előadásotok nagyon erős vizualitásáért ki felelt?

Móni: Ezek is mind a kettőnk ötletei voltak. Ezért is tüntettük fel az esemény leírsában azt, hogy alkotók és előadók, mert mindent mi hoztunk létre. Felmerült bennünk, hogy a látványban legyen valamilyen digitális frissítés, de ezt még nem véglegesítettük.

Gábor: Vetítés vagy akár a 3D-s megoldások is tervben vannak, tehát látványban is szeretnénk még tovább előrehaladni.

Az előadás legközelebb  január 19-én 19:00-kor látható a Bethlen Téri Színházban.

Az interjút Stern Lili készítette.