2019. február 25., hétfő

Interjú Stern Lilivel LOOP POOL című előadása kapcsán


Interjú Stern Lilivel LOOP POOL című előadása kapcsán



Stern Lili fiatal alkotó az Ambíció tehetségprogram keretében immáron harmadik alkalommal készül új előadásra – idén a LOOP POOL című darabjára -, melynek bemutatója március 6-án lesz a Bethlen Téri Színházban. Az alkotó az előadást minden olyan férfinak és nőnek készítette, aki már valaha küzdött a saját testével.

Stern Lilit egy nagyon inspiráló beszélgetés keretében kérdeztem kutatómunkájáról, a testképzavarról, önmagunk felvállalásáról és a közösségi média felelősségéről.

Van egy saját társulatod, miért döntöttél mégis úgy, hogy egyedül jelentkezel az Ambíció programba?
2016-ban én voltam az első, aki elkezdte az Ambíció sorozatot, akkor még egyedül. Ezután 2016 nyarán lett társulatom. A társulatban 13 éves kortól 23 éves korig bezáróan voltak táncosok, azonban szétbomlott ez a felállás, mivel mindenki vagy egyetemre vagy külföldre ment, és ezért, úgy döntöttem, hogy ezt ebben a formában megszüntetem. Tavaly először még úgy akartam a pályázatra jelentkezni, hogy négy-öt lánynak rendeztem volna előadást, aztán hirtelen jött az ötlet, hogy tulajdonképpen a testképzavarral szeretnék foglalkozni, ami meg azt követeli meg, hogy ez egy egyszemélyes performansz legyen. Intim, bensőséges téma, emiatt döntöttem úgy, hogy akkor most egymagam fogom ezt véghez vinni.

Mi inspirálta az előadás létrejöttét? Miért pont erre a nehéz témára esett a választásod?
Leginkább azért, mert a legjobb barátnőm anorexiás lett. Ez egy hosszabb folyamat volt. Először még mindenki csak azt mondta neki, hogy „Mennyire jól nézel ki, hogy le vagy fogyva”, míg végül elért egy  kritikus ponthoz, amit csak én vettem észre, nyilván azért, mert közel áll hozzám és érzékenyebb vagyok erre. Továbbá, a gimnáziumomban rengeteg lány lett anorexiás hirtelen, a közösségi médián pedig (leginkább az Instagramon) egyre elterjedtebb lett az anorexia posting. Volt bennem egy ambíció, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell, többek között azért is, mert engem is érintett ez az egész. Nem maga a betegség, hanem a vékonyságom, mivel egész gyerekkoromat végigkísérte az, hogy emiatt bántottak. Aztán elkezdődött ez a hosszabb kutatási folyamat, ami most már 12 hónapja tart. Azért is vágtam bele a kutatásba, mert úgy akartam dolgozni az egész témával, hogy a tudásom ne csak tapasztalati, hanem szakmai is legyen. Csak ezután mertem hozzákezdeni az egész alkotói folyamathoz. Egyébként az előadás elég brutális lesz és megrázó. Nekem mint előadónak most volt életemben először, hogy többször le kellett állnom a próbákon, mert annyira belehevültem, hogy  megijedtem magamtól.


Átértékelt benned valamit a kutatómunkád?
Nem átértékelődött, hanem inkább olyan folyamatokat értettem meg, amiket előtte nem.

Egy külső szemlélő, aki nem ért a betegséghez, lehet, hogy csak egyszerű változásokat vesz észre a betegséget érintő személyen. Ezekre a változásokra általában agresszív, bántó, értetlen reakciók érkeznek.Számomra az lett nagyon fontos, hogy sokkal nyugodtabb állapotban tudom ezeket szemlélni, mert tudom, hogy mi miért történik. Tulajdonképpen pont ezért kezdtem el az egész előadást csinálni, mert az emberekben van egy ösztönös reakció az anorexiások felé, mint például: „Úristen, te éhezteted magadat! Sajnáltatod magadat! Önző vagy!”, stb., de arról fogalmuk sincsen, hogy mi rejlik emögött a mentális betegség mögött valójában. Ezek az impulzusok rengeteget ártanak és innentől már olyan folyamatokba megyünk bele, amik csak egyre borzalmasabbá teszik az anorexiások állapotát.


Az előadás ajánlójában azt olvasni, hogy férfiaknak is szánod a darabot megtekintésre. Túlnyomó részt a nőkről hallani-olvasni, hogy elégedetlenek a testükkel, miközben ez ugyanúgy érintheti a férfiakat is, csak rájuk kevésbé irányul figyelem ebben a témában. Ezért e tekintetben szokatlannak mondható az ajánló. Mit gondolsz, a testképzavar vagy akár az önutálat mondható népbetegségnek is?
Szerintem abszolút mondható népbetegségnek. Én legtöbbször az anorexiával találkoztam, azonban amikor megkezdődött a kutatási folyamat, akkor nagyon sokat olvastam a témában, és rengeteg féle testképzavarral ismerkedtem meg. Nem csak a krónikus vékonyság, hanem ugyanúgy a hízás is testképzavarnak minősül és még rengeteg más egyéb is. Később jöttem rá arra is, hogy hihetetlen mennyiségű fiú és férfi van a  környezetemben, akik testképzavarral küzdenek, csak nem tudnak róla. Manapság például mániákus fiúk ezrei mennek edzőterembe, az izomtömeg növelése is ugyanilyen testképzavar lehet. Ami még fontos, hogy a testtel nem csak a testképzavarral rendelkező emberek küzdenek, hanem mindenki más is. Legyen itt szó akár egy egyszerű tükörbe nézésről. Az, hogy ki hogyan dolgozza fel ezt nap mint nap, hogy ki mennyire érzékeny rá, az már teljesen más kérdés. A testképzavar hatalmas népbetegség, főleg most, és nem gondolom, hogy ez sokkal többet javult volna azóta, amióta elkezdődött az egészséges étrenddel kapcsolatos szokások kialakulása. Jobban odafigyelünk az étkezésre, ez tény, de ebbe is bele lehet bolondulni, ami pedig újabb testképzavart okozhat.  Egyfolytában azt számolgatni, hogy miben hány kalória van, borzalmas lehet.

Véleményed szerint a média mennyiben befolyásolja vagy van hatással a testkép változására, a szépségideálok kialakulására, illetve önmagunk megítélésére?
Tudja befolyásoni. Talán az instagram-világot tartom a legborzalmasabbnak és a legkártékonyabbnak. Nyilván vannak jó részei is, én is aktívan használom az előadásom promotálására, de tudom azt, hogy ha órákig nézegetem, akkor az önbecslésem a béka segge alá tud kerülni, mert látom, hogy mennyire szép és boldog mindenki, miközben tisztában vagyok vele, hogy ez egy kitett, mű valami. Nem tudom, mi lehet erre a megoldás. Mindenesetre én azt gondolom, hogy egyre több ember vállalja fel világszerte a testét, azt, hogy ő milyen is valójában, egyre elterjedtebb a  feminizmus is, ami rengeteg nőnek segített a megerősödésben az elmúlt években, de hát természetesen ennek is vannak buktatói.

Ezek szerint a külsőségek se mindig jelentik azt, hogy valaki tényleg tökéletes.
Abszolút nem. Például ebben a betegségben azok a lányok, akikről én olvastam, hallottam, vagy akikkel beszélgettem, azok 90%-ban azt mutatják a környezetüknenk, hogy milyen erősek és kitartóak. Ez egyértelmű kompenzálása a valódi problémának. Egyébként a jövőben nagyon szeretnék ezeknek a lányoknak és fiúknak egy közös platformot létrehozni Budapesten. Látom azt, hogy ők egymáson tudnak a legjobban segíteni, ezért szeretném, ha megalakulna egy olyan állandó csapat, akik összejárnak és foglalkoznak a témával. A közösségi portálokon is vannak olyan segítő csoportok, ahol már többször előfordult, hogy egymástól több ezer kilométerre élő lányok és fiúk segítettek egymáson. Szerintem ez csodálatos.

Említetted önmagunk felvállalását. Neked erről mi a véleményed?
Érdekes, amíg az előadást készítettem, addig anélkül, hogy engem bármikor elért volna ez a betegség, hihetetlen önbizalomhiány fogott el többször is. Folyton változtattam a külsőmön, mert nem tudtam eldönteni, hogy melyik Lili az, amelyik felvállaltan én vagyok. Ebben nyilván benne vannak a saját magánéleti problémáim is, de maga a kutatófolyamat feldolgozása is. Ez engem annyira megviselt, hogy voltak hetek, amikor nem tudtam önazonos lenni azzal, amit a tükörben láttam, vagy csak nem ismertem fel magamat.
Szerinted a közösségi média felelőssé tehető azért, hogy az emberekben kialakul ez a fals önkép, esetleg ez a betegség?
Nem. Mindenki arra használja a médiát, amire akarja. Szerintem manapság törekednek már a külföldi modellügynökségek is arra, hogy egyre több természetesebb test jelenjen meg a címlapokon. Amúgy pedig a felelősségre vonás felesleges, bármi megosztható az interneten, mindenkinek saját felelőssége az, hogy hogyan kezeli és dolgozza fel a médiában megjelenő anyagokat.

Az első Ambíció program keretében bemutatott darabod is komoly témát dolgozott fel, egy skizofrén nő történetét, most a testképzavar témakörét járod körül. Véleményed szerint egy-egy komoly, illetve súlyos témával foglalkozó előadás mennyire világíthat rá vagy hívhatja fel a társadalom figyelmét ezekre a problémákra? 
Pont tegnap volt próbám, ahol ugyanezt kérdezte tőlem a látványtervezőm is. Pontosabban azt, hogy mit várok ezután. Egyébként vele (Csúcs Angéla) és a fénytervezőmmel (Olajos Bence) csináltam meg az egész előadást. Nem az a célom, hogy azt mutassam meg, hogy hogyan tud valaki leépülni és felépülni, nekem az a fontos, hogy a saját testem által adjak egy olyan testi élményt a nézőknek, ami ennek az egésznek a folyamatát és érzetét tudja megmutatni. A küzdést magát. A nézők az előadást követően nem lesznek 100%-osan tisztában azzal, hogy mi is az az anorexia. Az anorexia az előadásban egy téma és egy segédeszköz, amin keresztül kommunikálok a befogadókkal, adott problémákról. Természetesen azoknak, akik valaha ettől szenvedtek vagy szenvednek, azoknak pedig sokat segít a feldolgozásban.

Szerinted mikor tud egy ilyen előadás jótékonyan hatni?
Mindig az előadás utáni hónapokban derül ki, hogy az előadás jótékonyan hatott-e vagy sem. Nem azoktól a visszajelzésektől szokott jótékony lenni, hogy kreatív, újszerű, friss az előadás vagy  teltházas. Nyilván nekem jól esnek ezek is, de inkább az emberekben megfogalmazódó kérdések azok, amik érdekelnek. Ezek azok, amik nekem jótékony hatást eredményeznek. Az, ha valaki úgy megy ki a teremből, hogy gondolkozik és kérdései vannak, akkor is, ha rossz volt az előadás.


Hogyan fogadnád, ha megkeresnének téged előadás után, hogy beszélgessetek a témáról vagy segíts nekik feldolgozni a betegségüket?

Nagyon jó lenne. Szívesen segítenék nekik. Pár hete hallottam egy kislányról, aki abba a középiskolába jár, ahova jártam és most kórházba került. Egyfolytában azon gondolkozom, hogy hogyan tudnék neki segíteni. Nyilván ez az előadás nem neki való és nincs olyan állapotban, hogy eljöhetne megnézni, de mindig azon tépelődök, hogy hogyan tudnék akár egy kicsivel is hozzájárulni a gyógyulásához. Nem vagyok pszichiáter vagy pszichológus, nem vagyok olyan képzett, hogy ezt bírjam lelkileg. Éppen ezért azt találtam ki, hogy olyan foglalkozásokat csinálnék a jövőben, ahol drámajátékok és táncos mozdulat-játékokon keresztül tudnék adni nekik egy meghatározó testélményt. Erre remélem képes leszek, hiszen többek között ezt tanulom az egyetem.

Az interjút Babus Dóra készítette.

2019. február 16., szombat

Interjú Deák Lilivel és Nagy Enikővel (te)nder című előadásukról


Virtuális társkeresés futószalagon, avagy a húspiac fellendülése napjainkban.

Az online ismerkedés beépült mindennapjainkba, de erről nyíltan nem beszélünk. Szükségét érezzük, feldolgozni és gondolkodni a lelkünkben felmerülő folyamatokról. Nem tudjuk, hogy milyen érzelmi hatással van ránk, mert egy hamis képet mutatva próbáljuk megtalálni az igényeinknek megfelelő társat, csak pár kép alapján. A futószalagon felkínált „jövendőbelik”, az a lehetőség, hogy egymás után folyamatosan érkező, első ránézésre hozzánk illő személyekkel találjuk magunkat szemben a telefonunk képernyőjén keresztül, arra buzdít minket, hogy minél többel megismerkedjünk, ami felszínességet eredményez. Milyen frusztrációkkal és tévképzetekkel jár ez a véget nem érő folyamat?


Deák Lilivel és Nagy Enikővel Stern Lili beszélgetett a márciusi előadás előtt.


Honnan jött az ötlet, hogy ketten koreografáltok meg egy előadást?

Enikő: Baráti ismeretség volt az alapja annak, hogy mi elkezdtünk együtt dolgozni.  Lili pályázni szeretett vona az Ambíció tehetségprogramra és így kért meg arra, hogy dolgozzunk együtt. Mindig is ki akartam magamat próbálni koreográfusként.

Lili: Ezenkívül más stílust képviselünk mind a ketten, ezért gondoltam, hogy jó lenne, ha együtt alkotnánk, hogy minél érdekesebb legyen a darab mozgásnyelve.

Az előadásban melyik stílus lesz az előtérben?

Lili:
Kortárstáncot részesítettük előnyben, annak ellenére, hogy nekem a klasszikus balett kézenfekvőbb terület lenne.
Enikő: Ebben a stílusban tudunk leginkább együtt dolgozni. Nekem a kortárstáncban van a legszéleskörűbb ismeretem.

Így akkor feljön a kérdés, hogy az előadásotokban konkrét történet van vagy inkább az asszociativitásra törekedtek?

Enikő: Van egy konkrét történetünk, amit közösen alkottunk. Egy férfi szemszögéből mutatjuk  be a Tindert. és hogy mit is kapcsolunk hozzá a közvéleményben. Azt is fontos megemlíteni, hogy a fiú gondolatait nem fogjuk megismerni. A darabban az ő szerepe egy „eszköz”, amin keresztül megismerhetjük a különböző típusú felhasználókat.

Lili: Továbbá bemutatjuk azt is, hogy milyen előítéleteket gyártunk. Akár férfi, akár női szempontból. Brutális, hogy  mennyire gyorsan, milyen cimkékkel tudunk felruházni embereket és milyen hirtelen is hozunk döntést arról, hogy balra vagy jobbra húzzuk őket.

Ez a nagyon intenzív belső folyamat, hogyan tud megjelenni mozgásban?

Lili:
Próbálunk mindent minél jobban felnagyítani. Rengeteg visszatérő elem lesz a mozgásban, amik segítenek majd a befogadóknak, hogy hogyan asszociáljanak egyes történésekre, belső vívódásokra. A gesztikulációra tettük a hangsúlyt, hétköznapi mozdulatokból, jelekből inspirálódunk.

Tulajdonképpen miért döntöttetek úgy, hogy a Tinder témákörét érdemes körbejárni és egyáltalán előadást készíteni belőle?

Enikő:
Mi eredetileg a barátság témakörével akartunk foglalkozni és azt színpadra vinni, de nem igazán működött ez a koncepció. Ezután pár héttel beszélgettünk Lilivel, ami alatt került sor a Tinderre.

Lili: Tinderes történeteket kezdtünk mesélni egymásnak, amikor viccből mondtuk, hogy mennyire jó lenne, ha a Tinderről készítenénk előadást. Ekkor rájöttünk arra, hogy erről tulajdonképpen rengeteget tudunk vagy halottunk róla, emellett mind a ketten a részesei voltunk.

Enikő: Arra a kérdésre pedig, hogy miért érdemes körbejárni ezt a témát, azt tudom válaszolni, hogy nem foglalkoznak vele az emberek, nem beszélünk erről a nyilvánosság előtt. Egyáltalán normális -e az, hogy akár a  wc-n ülve keresik az emberek a  párjukat?

Nektek milyen élményeitek vannak, amik annyira meghatározóak voltak, hogy úgy döntöttetek, hogy ezt érdemes megosztani másokkal is?

Lili:
Minket inkább az érdekelt, hogy miért kaptak rá erre, ennyire az emberek. Miért függnek rá a használói?
Enikő: Nem az élmenyeinket akartuk feldolgozni, hanem a jelenséget bemutatni.

Az előadás szereplői, akik nem csak ti vagytok, hanem több másik táncos is, hogyan viszonyulnak ehhez a témához?

Enikő:
Nagyon nyitottak. Van, akinek semmilyen tapasztalata nincsen a Tinderrel kapcsolatban, viszont akadnak páran, akik már használták vagy még használják, így elég vegyes a fehozatal, de épp ettől lesz érdekes és igazi az egész.

Hogyan nézett ki a kutatómunkátok, amit már említettetek?

Enikő:
Több internetes csoportba is beléptünk, ahol idegenek történeteivel ismerkedtünk meg, regisztráltunk a Tinderre fiúként, hiszen addig csak lányként ismertük a programot.

Lili: Hihetetlen érdekes volt megnézni azt, hogy milyen lányok vannak fent és ők hogyan próbálják bemutatni magukat. Teljesen más formákat/stratégiákat használnak a férfiakhoz képest - a  leírások, bemutatkozások vagy a képek terén.

Enikő: Mozgásban pedig mindig improvizálásból kezdünk dolgozni. Egyébként sokszor nehéz, hogy nem csak alkotói, de szereplői is vagyunk a darabnak.

Lili:A próbafolyamat szellemileg is nagy kihívás, de a többi táncos sokat segít nekünk. Jól tudunk dolgozni az ő karaktereikből, mozgásukból. Alakítgatjuk őket, mindent kipróbálunk velük, ez nagyon fontos része a folyamatnak. Műhelymunka az, amit csinálunk. Ettől lesz mindenkié az előadás, és ettől válik sokkal nagyobb élménnyé is.

Az előadás március 19-én és 20-án 19:00-kor látható a Bethlen Téri Színházban.



Az interjút Stern Lili készítette.

2019. január 16., szerda

Interjú Kertész Mónikával és Halász Gáborral Desdemonium című előadásukról

Könnyebb feladni magunkat és mások alapvetései szerint élni életünket, vagy megéri küzdeni az identitásunkért? Vajon honnan tudjuk, hogy megtaláltuk azt és nem illúzióban ringatva éljük mindennapjainkat? Tényleg a saját értékrendszerünk szerint élünk, vagy nem is tudatosul bennünk, hogy mások életéhez alakítjuk a miénket?
Rendhagyó összetételű előadói duó, Kertész Mónika operaénekes és Halász Gábor táncos-koreográfus állt össze első interdiszciplináris előadásuk megalkotására, az IN-PACT társulat alapítóiként. Rossini Othello című operájából Desdemona karakterét ragadják ki, majd illesztik be a mai korba, mai felfogások közé. Desdemona kiszolgáltatott helyzetén keresztül mutatják be az identitásvesztés, és –nélküliség, az egymástól való függőség állapotát, annak érzelmi folyamatát. E karaktert elsősorban Othello feleségeként definiálják, személyiségét az őt körülvevő férfiak alakítják. Életét és sorsát is ők határozzák meg; ők emelik fel, vagy épp ők azok, akik kihúzzák a szőnyeget a lába alól. A darab ezúttal Desdemona szemszögéből és az előbb említett viszonyrendszer vizsgálatából épül fel.

Kertész Mónikával és Halász Gáborral Stern Lili beszélgetett a januári előadás előtt.
Az IN-PACT társulat, amit nemrég hoztatok létre, az csak kettőtökből áll vagy mások is tagjai?

Móni: Első ránézésre most úgy tűnhet, hogy csak kettőnkből áll, az egész IN-PACT-nek a kipróbálásához egy kisebb projektet akartunk létrehozni, ezért kézenfekvő volt, hogy ketten csináljunk valamit, viszont párhuzamosan dolgozunk jövőbeli projekteken már másokkal is.

Szóval, akkor célotok az, hogy IN-PACT név alatt létrejöjjön egy nagyobb társulat?

MóniMindenképpen!

Gábor: Igen, az lenne a terv.

Móni: Az IN-PACT-et azért hoztuk létre, hogy performansz jellegű előadásokat készítsünk, de nem kizárólag csak azokat.

A többi tag is különböző új művészeti ágakat képviselne, mint ahogy Ti vagy inkább még több táncművésszel és énekessel bővülnétek?

Egyszerre mind a ketten: IS! (nevetnek)

Gábor: Igen, mert ahogy bővülnek a projektek, úgy egyre több ember vonódik be. Több zenész, előadó, akár énekes. Szeretnénk átmosni azokat a nagyon éles határokat aközött, hogy a táncos kimegy a színpadra és táncol, a zenész pedig a hangszere mellett ül végig. A Desdemoniumban is ez volt a cél. Ez egy olyan produkció, melyben nem számít, hogy te zenész vagy táncos vagy, csak az, hogy részese vagy az egész színpadi cselekménynek.




Ti hogyan találtatok egymásra?

Móni: Egy közös produkcióban vettünk részt 1,5-2 éve. Ott találkoztunk.

Gábor: Igen, ez egy zártkörű produkció volt, ahol elkezdtünk beszélgetni és a látásmódunk nagyon hasonlított. Hasonló elképzeléseink voltak arról, hogy a saját művészeti vonalunkon belül, milyen irányba érdemes menni.

Móni: Azon gondolkoztunk akkor együtt, hogy a 21. századi előadóművészeti irányzatok merre tartanak. Mégsem trendeket akarunk követni. Én ezelőtt is csináltam már egy kísérleti projektet, de amikor Gáborral elkezdtem beszélni, még nem tudatosult bennem, hogy nekem majd táncolnom is kell. (nevet)

Gábor: Azért a színpadi tapasztalat miatt Móni erősen jelen tud lenni a színpadon, onnantól, hogy jelen van, meg csak egy lépés, hogy táncoljon. Ő sem gondolta, hogy ezt komolyan gondolom, mondjuk én sem azt, hogy nekem meg énekelnem kell..( nevet), de ez volt az együttműködésünk lényege.

Móni: Szerencsére én egy mozgásigényes énekes vagyok, aki olyanokkal tudott együtt dolgozni eddig, akik ezt támogatták. A közönségnek szerintem nagy igénye van arra, hogy ne csak énekeseket lásson a színpadon, hanem előadókat. Külföldön ez már szerencsére előrébb tart, szélesebb körben működik.
Mi volt a legnagyobb kihívás az alkotói folyamatban?

Gábor: Táncosként dolgoztam külföldön nagyobb produkciókban, ahol a klasszikus nézet néha az volt, hogy a táncos és az énekes 1,5 méternél közelebb ne menjen egymáshoz. Nekem táncosként nagyon frusztráló, hogy egy színpadon vagyunk és nincsen köztünk semmilyen kapcsolat. Ezért volt kihívás koreográfusi szempontból, hogy ezeket a berögződéseket minél jobban le tudjuk rombolni. Fontos volt az is egyébként, hogy a klasszikus opera műfaja, nagyon nehezen jut el a kortárs művészetbe. Ettől lett igazán izgalmas az egész, hiszen a kortárs művészetekben azok a távolságok, amik megvannak az operában, azok nincsenek, vagy ha vannak azokat tudatosan használjuk.

Alapvetően Rossini Othello című operájából inspirálódtatok, Desdemona karakterét emeltétek ki belőle. Ebben a karakterben mi olyan érdekes, hogy foglalkozni kelljen vele?

Egyszerre mind a ketten: Semmi. (nevetnek)

Gábor: Maga a cím az az, hogy Desdemonium. Eredetileg az lett volna, hogy Desdemoniumsymptons, tehát Desdemonium-i tünetek. Ezt a “tünetet” próbáltuk megjeleníteni és használni, a Rossini operában lévő Desdemona karakteren keresztül. Ez még a 21. században is egy olyan jelenség, amire sok példát láthatunk.

Leginkább akkor felszínességet értetek ezalatt?

Móni: Identitásvesztést és függőséget.

Gábor:Igen. Desdemona karakterét, pont azokhoz tudnánk hasonlítani, akik kiszolgáltatottan élik le életüket a kényelemért cserébe.

Móni: Én inkább ennek a lélektani hátteréből próbáltam kiindulni. Abból, hogy mi is ez valójában. Jellemgyengeség? Vagy függőség? Nem feltétlenül párkapcsolati szinten, hanem bármilyen emberek között létrejövő függőség. A darab egyébként úgy alakult, hogy nem csak a női, de a férfi irányból is megjelenítjük ezt.


A darabban fontos, hogy kifejezetten egy nő meg egy férfi kapcsolatrendszerét ismerjük meg?

Gábor: Fontos, hiszen Desdemona karakterét az őt körülvevő férfiak határozzák meg, akiket mind én játszom, ezek mind folyamatosan manipulálják őt. A mondanivaló mellett egyébént az Othello történet nyomokban benne maradt az előadásban.

Móni: Pontosan, hiszen ezen keresztül rengeteg más dolgot fedeztünk fel Desdemonában. Jellemét leginkább különböző ellenpontokban próbáltuk megmutatni.

Gábor: Ez elsősorban azért történt, mert a semmit nehéz megmutatni, csak a valami jelenlétében tudod azt ábrázolni. Nehéz volt a naivitását, tengődést, bemutatni a mozgáson keresztül.


Hogyan kezdődtek meg a próbák, hogy ezt ábrázolni tudjátok?

Gábor: Először csak kísérleteztünk, az egész folyamat úgy kezdődött, hogy hogyan tudok Mónival úgy dolgozni, hogy ő ne veszítse el a saját professzionális teljesítményét. A tánc érdekében nem akartuk, hogy az ének kevésbé legyen színvonalas és fordítva. 

Móni: Eközben elkezdtünk válogatni szóba jöhető zenei anyagokat. Először csak zenei hangulatokat kerestünk, olyanokat, amik Gábort is inspirálják. Egy idő után meghallgattuk ezt az áriát és úgy gondoltuk, hogy érdekes lenne vele kezdeni valamiti.

Gábor: Ekkor kezdett el egyre jobban kikristályosodni, hogy ennek a karakternek milyen mai megfelelői vannak. 


Megmaradt egyébként a narratív történetmesélés vagy inkább a tánc asszociatívitását követtétek?

Móni: Annyira egyértelműen narratív vonala nincsen, de össze lehet kapcsolni a különböző jeleneteket egymással. Nincs időrendiség.

Ezt az egészet akkor megelőzte egy kutatómunka, ha jól értem.

Móni: Igen, kb. egy éve kezdtük el, de intenzíven fél éves volt ez a műhelymunka. Ami egyébként a zenészek és a táncosok körében is nagy luxus, mert sajnos általában nincs ilyenekre elég idő.

Gábor: Igazából nekünk kb. 10-11 hónap volt amíg létrehoztuk a darabot és az volt benne az érdekes, hogy amikor 3 hónappal az első előadás előtt megtudtuk, hogy bejutottunk az Ambíció sorozatba, akkor rögtön felgyorsult ez az egész folyamat. Addig megvolt az idő arra, hogy kipróbáljunk mindent, új felfedezéseket tegyünk. Talán ettől lett óriási belső energiája annak amit csináltunk, mert volt időnk kitalálni, hogy mit szeretnénk. 

Móni: Tulajdonképpen a közös alkotás, inspirálódás a célja annak, amit kitaláltunk. Mindig egy aprócska ötletből születik sok kreatív újabb ötlet. A következő előadásunkon is így dolgozunk.

Gábor: Ebben az egészben az a legfontosabb, ahogy Móni is mondta, hogy a produkció megszületését helyezzük előtérbe és ne az saját egónkat, hogy kinek az ötlete jobb vagy rosszabb. Nincsen meg élesen, hogy ki és miért felel, mindent együtt hozunk létre.

Az együtt alkotást továbbgondolva kérdezem azt, hogy az előadásotok nagyon erős vizualitásáért ki felelt?

Móni: Ezek is mind a kettőnk ötletei voltak. Ezért is tüntettük fel az esemény leírsában azt, hogy alkotók és előadók, mert mindent mi hoztunk létre. Felmerült bennünk, hogy a látványban legyen valamilyen digitális frissítés, de ezt még nem véglegesítettük.

Gábor: Vetítés vagy akár a 3D-s megoldások is tervben vannak, tehát látványban is szeretnénk még tovább előrehaladni.

Az előadás legközelebb  január 19-én 19:00-kor látható a Bethlen Téri Színházban.

Az interjút Stern Lili készítette.