NOWSTALGY - Interjú Stern Lilivel –

 „Azt ünnepeljük, hogy megint együtt vagyunk, hogy élünk, hogy részben túl vagyunk valamin.”

Különleges élményben lehet része, aki részt vesz Stern Lili séta- és helyspecifikus podcast előadásán a Hármashatárhegyi repülőtéren. A fiatal koreográfus és drámainstruktor már többször bizonyította tehetségét, ám a koronavírus járvány következtében kénytelen volt előadását átalakítani, új formába önteni. Ennek az újragondolásnak az eredményéről, félelmekről és jelenlétről beszélgettünk.   

Az előadás a Placcc Dance Fesztivál keretében kerül bemutatásra, mely a Bethlen Téri Színház Ambíció tehetségprogramjában jött létre. Hogyan jött a fesztiválon való felkérés?

Nánay Fanni, a Placcc Fesztivál létrehozója még a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szervezte a FACT Fesztivált,  ennek köszönhetően léptünk még kapcsolatba régebben és jóban lettünk. Éppen telefonon beszéltünk, amikor megemlítettem neki, hogy a Bethlen Téri Színházzal most fogok csinálni egy előadást, ő pedig érdeklődött és megemlítette, hogy a Placcc Fesztiválnak idén lesz egy táncos mini fesztiválja és szívesen befogadná az előadásomat, amit csinálok. Úgy gondoltuk, izgalmas lenne egy együttműködés a két szervezet között, melyre a Bethlen is nyitott volt. Tulajdonképpen nem is felkérés volt ez, hanem közös gondolkodás.

Részvételi podcast ünnepség a műfaji meghatározása az előadásodnak. Miért éppen erre a meghatározásra esett a választásod?

Drámainstruktor szakon tanulok a Színművészetin, most fogok diplomázni. Ezen a szakon – többek között - részvételi projektekkel foglalkozunk, ami azt jelenti, hogy szeretnénk a nézőket aktivizálni és bevonni különböző előadásokba, projektekbe, eseményekbe. Nekem ez az előadás egyébként a diplomamunkám is egyben, ezért mindenféleképpen valami olyat szerettem volna csinálni, ami a részvételiségen alapul. Eredetileg egy részvételi táncszínházi előadást készítettem volna, ahol az emberek közel mennek egymáshoz, akár egymáshoz is érnek, közösen kell mozogniuk, de a vírushelyzet következtében át kellett variálnom biztonsági okok miatt. Olyan formát kerestem, ahol meg tud maradni a részvételiség, viszont nem kell az embereknek közel kerülniük egymáshoz, nem kell zárt térben együtt lenniük, ezért választottam a podcast formát. Nem szerettem volna az előadásnak olyan műfaji meghatározást adni, ami túlságosan maghatározza vagy beskatulyázza ezt, ezért is esett a választásom az „ünnepség” szóra. A mostani koncepció eltér attól, hogy ez egy sima táncelőadás vagy egy színházi előadás, hiszen sokkal tágabb a kerete és nehezen beazonosítható, így az általános színházi konvenciókba nehezen betehető forma. Emellett, lényegében azt ünnepeljük, hogy megint együtt vagyunk, hogy élünk, hogy részben túl vagyunk valamin, és ez szerintem kicsit spirituálisabb forma is, mint egy színházi előadás, ezért ez a három szó. Részvételi, podcast, ünnepség.

Tehát ez egy részvételi projekt. Egy podcastot végighallgatva is részt vehetnek rajta az érdeklődők. Miben jelentett ez kihívást számodra? Egyáltalán nevezhetjük-e ezt az új formát kihívásnak? Mitől különleges ez forma?

Most egy nagyon személyes dolog jutott eszembe, 2-3 évig jártam terápiára és kiderült számomra ebből az időszakból, hogy azért választottam a mozgást mint formát az életemben, mert nem szeretek magyarázkodni, nem vagyok annyira jóban a szavakkal. Könnyen ki tudom magamat fejezni és jól beszélek, de úgy érzem, hogy a szavak valahogy nem tudják ugyanazt a jelentést átadni. Mindenki határozottan köt egy jelentést egy szóhoz, a mozgás pedig sokkal asszociatívabb. Nekem ez az, ami iszonyatosan nagy kihívás. A podcastban a zeneiség és a ritmusosság mellett nagyon sokat beszélek és emiatt hihetetlenül izgulok, egyrészt, hogy az én hangom mit vált ki másokból, mennyire lesz idegesítő vagy éppen megnyugtató, illetve nekem milyen lesz visszahallani a saját hangomat ilyen rögzített formában. Azt érzem, hogy sokkal kritikusabbak tudunk lenni verbális szinten egymással, mint mozgásos szinten, mert a legtöbb ember többet foglalkozik és jobban ért a verbális formákhoz és a verbális kommunikációhoz, én meg nem. Továbbá a hangról az jutott még eszembe, hogy a Tünet Együttesnek voltam egy nyári kutatási workshopján, ami érdekes élmény volt. A hangokkal foglalkoztunk, pontosabban a test hangjaival. Én ott jöttem rá, hogy sok év után is még rengeteg gátlás van bennem a hangommal kapcsolatban. Nagyon nehéz mások előtt énekelnem meg beszélnem, miközben meg sok esetben el vagyok könyvelve egy bátor és vagány előadónak meg embernek is. Ez az igazi kihívás nekem, és éppen a félelem leküzdése miatt esett erre a választásom, meg azért is, mert a pandémia alatti időszakban rájöttem, hogy nagyon sok dolgot jobb kimondani nyersen és őszintén, mint csak körülírni. Lehet, hogy egyfajta oldódást is tud adni az embereknek, hogy valaki kimond végre valamit.

Az előadás különlegessége, hogy Hármashatárhegyi repülőtéren lesz. Milyen lehetőségeket rejt magában ez a helyszín? Miért éppen egy repülőtérre esett a választásod?

Én nem úgy tekintek a Hármashatárhegyi repülőtérre, mint egy repülőtérre, mert igaz, hogy használják folyamatosan, de igazából az elmúlt időszakban a koronavírus miatt rengeteget kirándultam arrafelé a családommal. Ez volt az egyetlen olyan lehetőség az elmúlt egy évben, ahol találkozni tudtunk. Először is, az előadás tekintetében szerettem volna egy olyan helyet választani Budapest környékén, ami egy kirándulóhely is, ami mégis egy közeli, de szinte már városon kívüli hely, ahol szabadtéren és nyugodt környezetben össze lehet jönni. Másodszor, szerintem nagyon sok lehetőség van a térben, hiszen ott van egy hatalmas mező, és ezt a mezőt pedig hegyek ölelik körül. Ebben van valami szép, hogy egyszerre lent és fent is lehet lenni. Egyébként évek óta szerettem volna mezőn csinálni egy előadást és most megadatott a lehetőség, ha nem is úgy, ahogy terveztem, de máshogy kivitelezni tudom.

Az előadás kezdő- és végpontja nem egyezik meg. 

Igen. Az előadás nem egy helyen játszódik, hanem a résztvevők - hívjuk most a nézőket résztvevőknek -, egyfolytában, kedvük szerint fognak mozogni a térben, amerre csak szeretnének a podcastban elhangzott szövegek és instrukciók szerint. Lesz egy olyan pont, ahol majd mindenki találkozni fog egymással, és ez a pont nem ott lesz, ahol kezdődik az előadás. Mozgó előadás ez, de tulajdonképpen mindenki más koreográfiát fog bejárni ebben a sétában, mert nagyon sok szabad választása lesz az embernek, hogy ő mit szeretne tenni, mit szeretne beengedni,  egy helyben szeretne-e végig lenni vagy nagyon aktív akar lenni. Ami még talán különleges ebben - azt hiszem, ez kiderül a leírásból is -, hogy én kizárólag a május 28-i és június 18-i előadásokon leszek ott. Ekkor fogok egyébként mozogni is, lesz performatív élő része az előadásnak, viszont a podcast minden más időpontban is szabadon használható és bármikor bárki ki mehet a Hármashatárhegyre kipróbálni.

A rítusok repetitív emberi magatartásformát alkotnak, a mimetikus tanulás részét képezi – segítségével erősebben rögzül egy-egy adott életstílus, normatív elem, cselekvéses, mozgásos formákon alapulva. Említetted, hogy az elhangzó instrukciókat hallgatva a résztvevők végig tudnak menni egy ritikus folyamaton.  Számodra mit jelentenek a rítusok a hétköznapokban és mit ebben az előadásban?

Vannak mindennapi rítusaim, az arcmosástól az olyan apró dolgokig például, hogy mit eszel reggelire, mikor és hogyan készíted el, mikor kelsz fel, stb. Ezek mind rítusok. A pandémiát fogom megint felhozni példának, pontosabban az elmúlt másfél évet. Úgy gondolom, hogy ezek nélkül a rítusok nélkül, amik mondjuk rendszerezni tudták a mindennapjainkat, nekem nagyon nehéz lett volna józannak maradnom a bezártság, az együttélés meg egyebek miatt. Nem tudom, hogy ez mennyire spoiler, de az előadásban, ami rítust jelent az a légzésnek a rítusa leginkább, ami egybevág azzal, amit mondtál, hogy ez egy repetitív dolog, hiszen folyamatosan változik, de közben meg állandó és biztos.

NOWSTALGY – az előadásod címében egyszerre jelenik meg a jelen és a múlt. Ez egyfajta visszaemlékezés még a pandémia előtti időkre?

Lehet ez visszaemlékezés is, igen. A NOWSTALGY az egy létező szó, aminek nagyjából az a jelentése, hogy ez egy olyan állapot, ami most a jelenben történik veled, és tudod róla, hogy ez egy olyan meghatározó pillanat most, amit átélsz, hogy erre majd sok év múlva nosztalgiával fogsz visszatekinteni. Ez szerintem egy nagyon szép gondolat, és nagyon izgalmas, hogy van erre egy szó. Én az elmúlt időszakban nagyon próbáltam arra törekedni, hogy jelen tudjak lenni és el tudjam fogadni azt, ami történik velem, akár így a pandémia kapcsán, vagy például az SZFE ügye is kikészített az elmúlt időszakban.  Nagyon sok dolgot kellett átélnünk most fiatalon, nem csak nekem, hanem nagyon sokunknak. Véleményem szerint csak az tudott jól kilábalni ebből, aki mindig jelen tudott lenni és nem szorongott egyfolytában, hanem tényleg csak átélte, ami éppen volt. Ez amúgy egy nagyon szép és izgalmas érzés is, hogy jelen tudunk lenni és ezt tudatosítjuk, közben meg egy nagyon félelmetes dolog is, hiszen valahogy pont a kontrollvesztettséggel is összefügg. Szerintem valahogy azt jelzi ez a kifejezés, hogy a legnagyobb bátorság az életben az az, hogy hagyod magadat átengedni a mostnak.

Az előadás a pandémiás helyzetre (is) reflektál.  A te életedben milyen változásokat hozott a vírus? Miként alakult át számodra az idő?

Nagyon sok változást hozott. Én ezt a kollégákon, a családomon és a barátaimon is látom, hogy hihetetlen tempóban dolgoztunk, nagyon sok volt a túlmunka, nem pihentünk és az emberi igényeinket sem mértük fel. Most azt veszem észre magamon, hogy sokkal nyugodtabb lettem, azt nem mondom, hogy türelmesebb is, de próbálok az lenni és ez a fontos. A másik az, hogy másfél év alatt megtanultam nemet mondani dolgokra. A harmadik pedig, hogy össze voltunk zárva a barátommal egy évig, és ez is nagyon sok új dologra tanított meg. A másokkal és magunkkal való együttélés, ami nagyon megváltozhatott a világban. Nem véletlen, hogy rengeteg válás volt és rengeteg házasság köttetett, a gyerekszületések száma is megnőtt, szóval szélsőséges irányokba jutottak el az emberi kapcsolatok, és ez szerintem emiatt a mostani krízis időszak miatt van.

Az előadás felöleli a magány, a közösség, a szabadság és az autonómia témakörét is. Hogyan tud ez megjelenni az előadásban?

Ez jó kérdés. Én azt gondolom, hogy ha nagyon ki kéne választani egy témát, amiről szól ez az előadás, az az autonómia. Megint az SZFE mozgalmára tudok visszacsatolni, ami az egyetemért folytatott autonómia harcáról szól, viszont én egyáltalán nem erről akarok beszélni a podcastban, hanem arról, hogy mit jelent egy személynek autonómnak lenni és egy közösségen belül hogyan tudod megtartani az autonomitásodat. Nekem, aki látta az SZFE-n működő hosszú bázis demokratikus alapokon nyugvó fórumokat, és ott azt, hogy hogyan játszunk a saját személyes autonimánkkal percről percre, ez mindennél izgalmasabb téma lett.

Az autonómia kérdésköre amúgy a művészeti életben is nagyon fontos kérdés szerintem, rááadásul az emberi kapcsolatokban is aktívan jelen van; a fiatal felnőttkorban a családi leválás során vagy akár a párkapcsolatainkban is. Ezért esett erre a szóra végül a választásom, mert ez a podcast forma is azt adja, hogy az emberek teljesen önállóan tudjanak különböző dolgokat csinálni, közben egy közösségi élmény is az egész. Legalábbis remélem.

Közösségi élményt kívánsz létrehozni az előadásoddal, így, hogy a nonverbális játékba hívod a résztvevőket. Az instrukción belül szabadon, szabad asszociációval végzik-e ezt a tevékenységet a résztvevők vagy inkább az utánzáson alapul?

Szabad asszociáción alapul, mert nem látnak maguk előtt semmit, hanem a megadott instrukciókat lehet követni hallás után. A nonverbális bevonódás félrevezető lehet abból a szempontból, hogy így akart kezdődni, amikor még az eredeti, részvételi táncelőadás felállás volt. Most már a nonverbalitás és a verbalitás is keveredik benne, de például a résztvevőknek nem kell interaktívnak lenniük, csak aktívnak, vagy inkább ezt se mondom, mert ez már elvárás lenne, inkább azt mondom, hogy csak befogadónak, miközben azzal, hogy befogadnak valamit, azzal már valamilyen minőségben részt is vesznek. Van olyan instrukció, amikor muszáj megmozdulni, de ha valaki 40 percen keresztül szeretne egy helyben állni, akkor ugyanúgy tud 40 percen keresztül egy helyben állni…

A SVUNG kutatócsoport tagjaként az instruálást kutatod, ez meg is jelenik az előadásodban. Miért érdekes ez a téma számodra?

A Svung kutatócsoport egy táncszínház nevelési kutatócsoport. Az instruálás azért fontos a kutatócsoport szempontjából is, mert több éve azt kutatjuk, hogy hogyan tudunk a verbalitáson kívül is instruálni, hogyan lehet akár nonverbálisan megszólítani másokat. Az egész drámainstruktor szakma szempontjából fontos, hogy az ember hogyan kérdez, mikor kérdez, kinek teszi fel a kérdést. Tulajdonképpen, mi a tanulmányaink során azzal foglalkoztunk, hogy milyen korosztálynak, milyen téma kapcsán, hogyan kell és milyen attitűdből kérdezni. Szerintem nagyon félre tud menni egy foglalkozásnak vagy akár egy mindennapi beszélgetésnek a lényege, ha az ember nem jól kérdez.  Egy külön tanulmányi ág a kérdezés művészete...

 

Babus Dóra

Interjú Fundák Kristóffal és Fundák-Kaszai Lilivel az InAnima című előadásról

Rendező- koreográfus: Fundák Kristóf

Zene: Bede Péter, Boda Gellért, Dióssy Ákos, Fundák Kristóf, Schneider Szilveszter 

Táncosok: Bacsó Lilla, Balogh János, Dr. Fehér Csaba, Fundák Kristóf, Fundák-Kaszai Lili, Józsa Tamás, Scharek Nóra Júlia

Fotó: Balogh Roland

<<<<<INANIMA - LÉLEKVESZTŐ >>>>>

Az előadás legfőbb törekvése, hogy bemutassa, az emberi lélek hogyan jut el menthetetlenül az elsorvadás állapotáig. Mik azok a külső tényezők amelyek láthatóan, vagy láthatatlanul elősegítik az emberi test lélektelenné válását.

Milyen hosszú folyamatra van szükség, hogy a teljes valódi erőtől duzzadó, küzdő emberi lélek, harcolva sajátmaga, egy közösség, vagy az egész emberiség igazságtalanságaival szemben, teljesen feladja ezt a küzdelmet és elillanva, kiszállva az emberi testből otthagyja azt, mint egy mozgó, de élettelen tárgyat.

<<<<< FOUNDRY DANCE THEATRE >>>>>

Fundák Kristóf és Fundák-Kaszai Lili által létrehozott Öntöde Színház a tavalyi évben alakult. Barátaik és az Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttes táncosainak közreműködésével mutatták be első projektjüket, a Lélekvesztőt. Az Öntöde Színház célja, hogy egy közösségben lehetőséget teremtsen a különböző ötletekből és nézőpontokból ébredő gondolatok megszületésének, olyan kollektív matériát hozva létre, melynek forrása a különbözőségből fakad. A társulat ars poeticája a közös alkotás, a gondolatok öntödében történő nemesítése és összeolvasztása, melyek formába öntéséhez a Kárpát-medencében megtalálható anyanyelvi mozgáskincsre támaszkodnak.

Fotó: Molnár János

Mióta foglalkoztok tánccal és Ti ketten hogyan találkoztatok?

Kristóf:  Ez szerencsére egy hosszú történet, hiszen már hét éves korom óta táncolok, elsődlegesen a néptáncból táplálkozunk Lilivel. Csepelen kezdtem el táncolni, majd a Vadrózsa Táncegyüttesben voltam, ezután a Jászság Népi Együtteshez kerültem, végül  a Fitos Dezső Társulatnál  táncoltam. Tehát mint táncos megléptem bizonyos lépcsőfokokat. Jelenleg 10 éve már, hogy vezetek egy amatőr együttest, az Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttest. Feleségemmel, Lilivel, három éve kezdtük el a felnőtt képzést is, a gyerek képzés pedig már tíz éve fut. 

2012 óta voltak kitekintéseim a táncszínház világába is, főleg különböző kamara projekteket próbáltam ki. Ezután pedig már harminc-negyven fős nagyobb együttesekkel is sikeres produkciókat hoztunk létre.

2018-ban hoztátok létre az Öntöde Színházat vagy más néven a Foundry Dance Theatre-t. Mesélnétek ennek a megalakulásáról?

Kristóf: Az Öntöde Színház azért jött létre, hogy az új táncszínházi előadásainkat külön tudjuk  kezelni a többi futó projektünktől. Ennek keretein belül jelent meg az InAnima is. Az elkövetkező időszakban főleg kamara felállásban dolgozunk , ez maximum hét-nyolc főt jelent, de szólókban, duettekben is gondolkozunk. Jelenleg a fő cél, hogy külföldre is el tudjunk jutni ezekkel a projektekkel.

Akkor, ha jól értem, elsődlegesen a néptánc az, ami az előadásaitok főbb stílusa?

Lili: Igen, ez egy jó kiindulási alap, egyfajta bázis. Sokszor atomi szintre bontjuk le a mozdulatokat és abból építünk teljesen új mozgássorokat.

Kristóf: Ezenkívül a főbb foglalkozásunk a néptánc tanítás, ezt is próbáljuk minél frissebben, újabban kivitelezni.

Lili: Leginkább aktualizálni próbáljuk.

Fotó: Herbs Rudolf

A néptánchoz mostanában automatikusan hozzácsatolják az emberek a hagyományőrzés, akár a nacionalizmus fogalmait is. Ti foglalkoztok ezekkel a munkáitok kapcsán?

Kristóf: Hagyományőrzéssel nem, de városi hagyományőrzéssel igen. Ez azt jelenti, hogy egy városi gyerek, hogyan tud magáénak érezni egy falusi kultúrát és ezt hogyan tudja átkonvertálni akár az ő 13. kerületi életébe.

Említettétek, hogy külföldre szeretnétek eljutni; akkor oda is ezt a szellemiséget terjesztenétek?

Kristóf: Igen, mi azon próbálunk dolgozni, hogy hogyan tudunk egy olyan tánctechnikát kialakítani, ami kortárs, de a mi őseink mozgásvilágára is hagyatkozik. Jó példa lehet erre Akram Khan, aki az indiai katakot elképesztő módon ötvözte a kortárs technikával. Ezt hihetetlen egyedi, egyéni és erős. Vissza szeretnénk menni a gyökerekhez és létrehozni abból valami teljesen egyedi, új táncnyelvet.

Ez, amiről beszéltek azért is érdekes, mert rengeteg toposszal dolgozhattok így, amit az emberek kollektív tudatalattijából kell előcsalogatni, nem?

Lili: De! Az Avignon OFF Fesztivál programjában, a taiwani Tijmur Dance Theatre egy nagyon ősi, “talán" folklór mozdulatokon alapuló koreográfiáját láthattuk, melynek záró opusza egy altató ének volt. Nem kellett ismernem a nyelvüket ahhoz, hogy megértsem, mit szeretnének közölni velem. Pont ezek a toposzok, amiket említettél, segítettek abban, hogy egyből felismerhető legyen számomra az altató dallama. Ehhez hasonló univerzális eszköztárat szeretnénk mi is a közönség elé tárni.

  

Ezután akkor megkérdezem, hogy az InAnima is inkább az asszociatív, mintsem a narratív történetmesélést használja?

Kristóf: Igen, abszolút. Van egy hatalmas történelmi vezetése az egésznek, de inkább az asszociációra tesszük a hangsúlyt.

Fotó: Balogh Roland

Milyen volt a munkafolyamatotok?

Lili: Kőkeményen dolgoztunk mind a heten, hiszen kivétel nélkül néptáncos alapképzettséggel rendelkezünk. Mi mindig alapmotívumokban gondolkodunk (2/4, 4/4). Nagyjából két hónapnak kellett eltelnie, hogy mindannyian ki tudjunk lépni a berögzött keretekből.

Kristóf: Többek között a felsőtest elegáns, berögzött formáit szeretnénk megbontani, hiszen deréktól lefelé nagyon színes a néptánc, onnan felfelé sokkal kevésbé, de ezt is úgy fejlesztenénk, hogy a miénk legyen. Erre már voltak kísérleteink és még mindig keressük azokat a forrásokat, amikből érdemes tovább építkezni.

Továbbá kialakítottunk az InAnima próbák folyamán egy új munkamódszert is, amit még mindig tökéletesítünk, de abban segít, hogy ezeket az új formákat meg tudjuk találni.

Az előadásotok leírása nagyon sok filozófiai kérdést fogalmaz meg. Tematikailag mi volt az elődásotok főbb fókusza?

Kristóf: Az ősrobbanástól indul a történet, ahol először csak a testek bolyongását és az idő múlását érzékeljük, majd ahogy megyünk előre az időben egyszercsak a test és a lélek találkozik egymással. Megelevenednek a testek és elkezdenek kommunikálni. Ebben az állapotban mind boldogak és egyenlőek. Ezután pedig egyre inkább jönnek a konfliktusok, leginkább az alá-fölé rendeltségek.

Lili: Itt jelennek majd meg a történelmi példák. Ezután jutunk el a mai monotonizált állapotig, ahol az emberek már egyáltalán nem figyelnek egymásra. Egy robotizált állapottal találkozunk, ahol minden kiüresedett.

Kristóf: Ez lenne a lélek. Megszületik és egyből meg is hal.

Fotó: Balogh Roland

Nagyon fontos része az előadásotoknak a zene. Ezt hogyan komponáltátok meg?

Kristóf: A zene is, ahogy a mozgás erősen asszociatív  motívumokat tartalmaz. Bede Péter improvizatív játéka, Boda Gellért élőzenéjével kiegészülve színesíti a darabot. Schneider Szilveszter ütőhangszeres játéka kitűnő alapot nyújt a darab folyamatosságához. Az előadás dramaturgiai csúcspontján Lili éneke is felcsendül. 

Az interjút készítette Stern Lili

Interjú Stern Lilivel LOOP POOL című előadása kapcsán

Interjú Stern Lilivel LOOP POOL című előadása kapcsán

Stern Lili fiatal alkotó az Ambíció tehetségprogram keretében immáron harmadik alkalommal készül új előadásra – idén a LOOP POOL című darabjára -, melynek bemutatója március 6-án lesz a Bethlen Téri Színházban. Az alkotó az előadást minden olyan férfinak és nőnek készítette, aki már valaha küzdött a saját testével.

Stern Lilit egy nagyon inspiráló beszélgetés keretében kérdeztem kutatómunkájáról, a testképzavarról, önmagunk felvállalásáról és a közösségi média felelősségéről.

Van egy saját társulatod, miért döntöttél mégis úgy, hogy egyedül jelentkezel az Ambíció programba?

2016-ban én voltam az első, aki elkezdte az Ambíció sorozatot, akkor még egyedül. Ezután 2016 nyarán lett társulatom. A társulatban 13 éves kortól 23 éves korig bezáróan voltak táncosok, azonban szétbomlott ez a felállás, mivel mindenki vagy egyetemre vagy külföldre ment, és ezért, úgy döntöttem, hogy ezt ebben a formában megszüntetem. Tavaly először még úgy akartam a pályázatra jelentkezni, hogy négy-öt lánynak rendeztem volna előadást, aztán hirtelen jött az ötlet, hogy tulajdonképpen a testképzavarral szeretnék foglalkozni, ami meg azt követeli meg, hogy ez egy egyszemélyes performansz legyen. Intim, bensőséges téma, emiatt döntöttem úgy, hogy akkor most egymagam fogom ezt véghez vinni.

Mi inspirálta az előadás létrejöttét? Miért pont erre a nehéz témára esett a választásod?

Leginkább azért, mert a legjobb barátnőm anorexiás lett. Ez egy hosszabb folyamat volt. Először még mindenki csak azt mondta neki, hogy „Mennyire jól nézel ki, hogy le vagy fogyva”, míg végül elért egy  kritikus ponthoz, amit csak én vettem észre, nyilván azért, mert közel áll hozzám és érzékenyebb vagyok erre. Továbbá, a gimnáziumomban rengeteg lány lett anorexiás hirtelen, a közösségi médián pedig (leginkább az Instagramon) egyre elterjedtebb lett az anorexia posting. Volt bennem egy ambíció, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell, többek között azért is, mert engem is érintett ez az egész. Nem maga a betegség, hanem a vékonyságom, mivel egész gyerekkoromat végigkísérte az, hogy emiatt bántottak. Aztán elkezdődött ez a hosszabb kutatási folyamat, ami most már 12 hónapja tart. Azért is vágtam bele a kutatásba, mert úgy akartam dolgozni az egész témával, hogy a tudásom ne csak tapasztalati, hanem szakmai is legyen. Csak ezután mertem hozzákezdeni az egész alkotói folyamathoz. Egyébként az előadás elég brutális lesz és megrázó. Nekem mint előadónak most volt életemben először, hogy többször le kellett állnom a próbákon, mert annyira belehevültem, hogy  megijedtem magamtól.

Átértékelt benned valamit a kutatómunkád?
Nem átértékelődött, hanem inkább olyan folyamatokat értettem meg, amiket előtte nem.
Egy külső szemlélő, aki nem ért a betegséghez, lehet, hogy csak egyszerű változásokat vesz észre a betegséget érintő személyen. Ezekre a változásokra általában agresszív, bántó, értetlen reakciók érkeznek.Számomra az lett nagyon fontos, hogy sokkal nyugodtabb állapotban tudom ezeket szemlélni, mert tudom, hogy mi miért történik. Tulajdonképpen pont ezért kezdtem el az egész előadást csinálni, mert az emberekben van egy ösztönös reakció az anorexiások felé, mint például: „Úristen, te éhezteted magadat! Sajnáltatod magadat! Önző vagy!”, stb., de arról fogalmuk sincsen, hogy mi rejlik emögött a mentális betegség mögött valójában. Ezek az impulzusok rengeteget ártanak és innentől már olyan folyamatokba megyünk bele, amik csak egyre borzalmasabbá teszik az anorexiások állapotát.

Az előadás ajánlójában azt olvasni, hogy férfiaknak is szánod a darabot megtekintésre. Túlnyomó részt a nőkről hallani-olvasni, hogy elégedetlenek a testükkel, miközben ez ugyanúgy érintheti a férfiakat is, csak rájuk kevésbé irányul figyelem ebben a témában. Ezért e tekintetben szokatlannak mondható az ajánló. Mit gondolsz, a testképzavar vagy akár az önutálat mondható népbetegségnek is?

Szerintem abszolút mondható népbetegségnek. Én legtöbbször az anorexiával találkoztam, azonban amikor megkezdődött a kutatási folyamat, akkor nagyon sokat olvastam a témában, és rengeteg féle testképzavarral ismerkedtem meg. Nem csak a krónikus vékonyság, hanem ugyanúgy a hízás is testképzavarnak minősül és még rengeteg más egyéb is. Később jöttem rá arra is, hogy hihetetlen mennyiségű fiú és férfi van a  környezetemben, akik testképzavarral küzdenek, csak nem tudnak róla. Manapság például mániákus fiúk ezrei mennek edzőterembe, az izomtömeg növelése is ugyanilyen testképzavar lehet. Ami még fontos, hogy a testtel nem csak a testképzavarral rendelkező emberek küzdenek, hanem mindenki más is. Legyen itt szó akár egy egyszerű tükörbe nézésről. Az, hogy ki hogyan dolgozza fel ezt nap mint nap, hogy ki mennyire érzékeny rá, az már teljesen más kérdés. A testképzavar hatalmas népbetegség, főleg most, és nem gondolom, hogy ez sokkal többet javult volna azóta, amióta elkezdődött az egészséges étrenddel kapcsolatos szokások kialakulása. Jobban odafigyelünk az étkezésre, ez tény, de ebbe is bele lehet bolondulni, ami pedig újabb testképzavart okozhat.  Egyfolytában azt számolgatni, hogy miben hány kalória van, borzalmas lehet.

Véleményed szerint a média mennyiben befolyásolja vagy van hatással a testkép változására, a szépségideálok kialakulására, illetve önmagunk megítélésére?

Tudja befolyásoni. Talán az instagram-világot tartom a legborzalmasabbnak és a legkártékonyabbnak. Nyilván vannak jó részei is, én is aktívan használom az előadásom promotálására, de tudom azt, hogy ha órákig nézegetem, akkor az önbecslésem a béka segge alá tud kerülni, mert látom, hogy mennyire szép és boldog mindenki, miközben tisztában vagyok vele, hogy ez egy kitett, mű valami. Nem tudom, mi lehet erre a megoldás. Mindenesetre én azt gondolom, hogy egyre több ember vállalja fel világszerte a testét, azt, hogy ő milyen is valójában, egyre elterjedtebb a  feminizmus is, ami rengeteg nőnek segített a megerősödésben az elmúlt években, de hát természetesen ennek is vannak buktatói.

Ezek szerint a külsőségek se mindig jelentik azt, hogy valaki tényleg tökéletes.

Abszolút nem. Például ebben a betegségben azok a lányok, akikről én olvastam, hallottam, vagy akikkel beszélgettem, azok 90%-ban azt mutatják a környezetüknenk, hogy milyen erősek és kitartóak. Ez egyértelmű kompenzálása a valódi problémának. Egyébként a jövőben nagyon szeretnék ezeknek a lányoknak és fiúknak egy közös platformot létrehozni Budapesten. Látom azt, hogy ők egymáson tudnak a legjobban segíteni, ezért szeretném, ha megalakulna egy olyan állandó csapat, akik összejárnak és foglalkoznak a témával. A közösségi portálokon is vannak olyan segítő csoportok, ahol már többször előfordult, hogy egymástól több ezer kilométerre élő lányok és fiúk segítettek egymáson. Szerintem ez csodálatos.

Említetted önmagunk felvállalását. Neked erről mi a véleményed?

Érdekes, amíg az előadást készítettem, addig anélkül, hogy engem bármikor elért volna ez a betegség, hihetetlen önbizalomhiány fogott el többször is. Folyton változtattam a külsőmön, mert nem tudtam eldönteni, hogy melyik Lili az, amelyik felvállaltan én vagyok. Ebben nyilván benne vannak a saját magánéleti problémáim is, de maga a kutatófolyamat feldolgozása is. Ez engem annyira megviselt, hogy voltak hetek, amikor nem tudtam önazonos lenni azzal, amit a tükörben láttam, vagy csak nem ismertem fel magamat.

Szerinted a közösségi média felelőssé tehető azért, hogy az emberekben kialakul ez a fals önkép, esetleg ez a betegség?

Nem. Mindenki arra használja a médiát, amire akarja. Szerintem manapság törekednek már a külföldi modellügynökségek is arra, hogy egyre több természetesebb test jelenjen meg a címlapokon. Amúgy pedig a felelősségre vonás felesleges, bármi megosztható az interneten, mindenkinek saját felelőssége az, hogy hogyan kezeli és dolgozza fel a médiában megjelenő anyagokat.

Az első Ambíció program keretében bemutatott darabod is komoly témát dolgozott fel, egy skizofrén nő történetét, most a testképzavar témakörét járod körül. Véleményed szerint egy-egy komoly, illetve súlyos témával foglalkozó előadás mennyire világíthat rá vagy hívhatja fel a társadalom figyelmét ezekre a problémákra? 

Pont tegnap volt próbám, ahol ugyanezt kérdezte tőlem a látványtervezőm is. Pontosabban azt, hogy mit várok ezután. Egyébként vele (Csúcs Angéla) és a fénytervezőmmel (Olajos Bence) csináltam meg az egész előadást. Nem az a célom, hogy azt mutassam meg, hogy hogyan tud valaki leépülni és felépülni, nekem az a fontos, hogy a saját testem által adjak egy olyan testi élményt a nézőknek, ami ennek az egésznek a folyamatát és érzetét tudja megmutatni. A küzdést magát. A nézők az előadást követően nem lesznek 100%-osan tisztában azzal, hogy mi is az az anorexia. Az anorexia az előadásban egy téma és egy segédeszköz, amin keresztül kommunikálok a befogadókkal, adott problémákról. Természetesen azoknak, akik valaha ettől szenvedtek vagy szenvednek, azoknak pedig sokat segít a feldolgozásban.

Szerinted mikor tud egy ilyen előadás jótékonyan hatni?

Mindig az előadás utáni hónapokban derül ki, hogy az előadás jótékonyan hatott-e vagy sem. Nem azoktól a visszajelzésektől szokott jótékony lenni, hogy kreatív, újszerű, friss az előadás vagy  teltházas. Nyilván nekem jól esnek ezek is, de inkább az emberekben megfogalmazódó kérdések azok, amik érdekelnek. Ezek azok, amik nekem jótékony hatást eredményeznek. Az, ha valaki úgy megy ki a teremből, hogy gondolkozik és kérdései vannak, akkor is, ha rossz volt az előadás.

Hogyan fogadnád, ha megkeresnének téged előadás után, hogy beszélgessetek a témáról vagy segíts nekik feldolgozni a betegségüket?

Nagyon jó lenne. Szívesen segítenék nekik. Pár hete hallottam egy kislányról, aki abba a középiskolába jár, ahova jártam és most kórházba került. Egyfolytában azon gondolkozom, hogy hogyan tudnék neki segíteni. Nyilván ez az előadás nem neki való és nincs olyan állapotban, hogy eljöhetne megnézni, de mindig azon tépelődök, hogy hogyan tudnék akár egy kicsivel is hozzájárulni a gyógyulásához. Nem vagyok pszichiáter vagy pszichológus, nem vagyok olyan képzett, hogy ezt bírjam lelkileg. Éppen ezért azt találtam ki, hogy olyan foglalkozásokat csinálnék a jövőben, ahol drámajátékok és táncos mozdulat-játékokon keresztül tudnék adni nekik egy meghatározó testélményt. Erre remélem képes leszek, hiszen többek között ezt tanulom az egyetem.

Az interjút Babus Dóra készítette.

Interjú Deák Lilivel és Nagy Enikővel (te)nder című előadásukról

Virtuális társkeresés futószalagon, avagy a húspiac fellendülése napjainkban.

Az online ismerkedés beépült mindennapjainkba, de erről nyíltan nem beszélünk. Szükségét érezzük, feldolgozni és gondolkodni a lelkünkben felmerülő folyamatokról. Nem tudjuk, hogy milyen érzelmi hatással van ránk, mert egy hamis képet mutatva próbáljuk megtalálni az igényeinknek megfelelő társat, csak pár kép alapján. A futószalagon felkínált „jövendőbelik”, az a lehetőség, hogy egymás után folyamatosan érkező, első ránézésre hozzánk illő személyekkel találjuk magunkat szemben a telefonunk képernyőjén keresztül, arra buzdít minket, hogy minél többel megismerkedjünk, ami felszínességet eredményez. Milyen frusztrációkkal és tévképzetekkel jár ez a véget nem érő folyamat?

Deák Lilivel és Nagy Enikővel Stern Lili beszélgetett a márciusi előadás előtt.


Honnan jött az ötlet, hogy ketten koreografáltok meg egy előadást?

Enikő: Baráti ismeretség volt az alapja annak, hogy mi elkezdtünk együtt dolgozni.  Lili pályázni szeretett vona az Ambíció tehetségprogramra és így kért meg arra, hogy dolgozzunk együtt. Mindig is ki akartam magamat próbálni koreográfusként.

Lili: Ezenkívül más stílust képviselünk mind a ketten, ezért gondoltam, hogy jó lenne, ha együtt alkotnánk, hogy minél érdekesebb legyen a darab mozgásnyelve.

Az előadásban melyik stílus lesz az előtérben?

Lili: Kortárstáncot részesítettük előnyben, annak ellenére, hogy nekem a klasszikus balett kézenfekvőbb terület lenne.

Enikő: Ebben a stílusban tudunk leginkább együtt dolgozni. Nekem a kortárstáncban van a legszéleskörűbb ismeretem.

Így akkor feljön a kérdés, hogy az előadásotokban konkrét történet van vagy inkább az asszociativitásra törekedtek?

Enikő: Van egy konkrét történetünk, amit közösen alkottunk. Egy férfi szemszögéből mutatjuk  be a Tindert. és hogy mit is kapcsolunk hozzá a közvéleményben. Azt is fontos megemlíteni, hogy a fiú gondolatait nem fogjuk megismerni. A darabban az ő szerepe egy „eszköz”, amin keresztül megismerhetjük a különböző típusú felhasználókat.

Lili: Továbbá bemutatjuk azt is, hogy milyen előítéleteket gyártunk. Akár férfi, akár női szempontból. Brutális, hogy  mennyire gyorsan, milyen cimkékkel tudunk felruházni embereket és milyen hirtelen is hozunk döntést arról, hogy balra vagy jobbra húzzuk őket.

Ez a nagyon intenzív belső folyamat, hogyan tud megjelenni mozgásban?

Lili: Próbálunk mindent minél jobban felnagyítani. Rengeteg visszatérő elem lesz a mozgásban, amik segítenek majd a befogadóknak, hogy hogyan asszociáljanak egyes történésekre, belső vívódásokra. A gesztikulációra tettük a hangsúlyt, hétköznapi mozdulatokból, jelekből inspirálódunk.

Tulajdonképpen miért döntöttetek úgy, hogy a Tinder témákörét érdemes körbejárni és egyáltalán előadást készíteni belőle?

Enikő: Mi eredetileg a barátság témakörével akartunk foglalkozni és azt színpadra vinni, de nem igazán működött ez a koncepció. Ezután pár héttel beszélgettünk Lilivel, ami alatt került sor a Tinderre.

Lili: Tinderes történeteket kezdtünk mesélni egymásnak, amikor viccből mondtuk, hogy mennyire jó lenne, ha a Tinderről készítenénk előadást. Ekkor rájöttünk arra, hogy erről tulajdonképpen rengeteget tudunk vagy halottunk róla, emellett mind a ketten a részesei voltunk.

Enikő: Arra a kérdésre pedig, hogy miért érdemes körbejárni ezt a témát, azt tudom válaszolni, hogy nem foglalkoznak vele az emberek, nem beszélünk erről a nyilvánosság előtt. Egyáltalán normális -e az, hogy akár a  wc-n ülve keresik az emberek a  párjukat?

Nektek milyen élményeitek vannak, amik annyira meghatározóak voltak, hogy úgy döntöttetek, hogy ezt érdemes megosztani másokkal is?

Lili: Minket inkább az érdekelt, hogy miért kaptak rá erre, ennyire az emberek. Miért függnek rá a használói?

Enikő: Nem az élmenyeinket akartuk feldolgozni, hanem a jelenséget bemutatni.

Az előadás szereplői, akik nem csak ti vagytok, hanem több másik táncos is, hogyan viszonyulnak ehhez a témához?

Enikő: Nagyon nyitottak. Van, akinek semmilyen tapasztalata nincsen a Tinderrel kapcsolatban, viszont akadnak páran, akik már használták vagy még használják, így elég vegyes a fehozatal, de épp ettől lesz érdekes és igazi az egész.

Hogyan nézett ki a kutatómunkátok, amit már említettetek?

Enikő: Több internetes csoportba is beléptünk, ahol idegenek történeteivel ismerkedtünk meg, regisztráltunk a Tinderre fiúként, hiszen addig csak lányként ismertük a programot.

Lili: Hihetetlen érdekes volt megnézni azt, hogy milyen lányok vannak fent és ők hogyan próbálják bemutatni magukat. Teljesen más formákat/stratégiákat használnak a férfiakhoz képest - a  leírások, bemutatkozások vagy a képek terén.

Enikő: Mozgásban pedig mindig improvizálásból kezdünk dolgozni. Egyébként sokszor nehéz, hogy nem csak alkotói, de szereplői is vagyunk a darabnak.

Lili:A próbafolyamat szellemileg is nagy kihívás, de a többi táncos sokat segít nekünk. Jól tudunk dolgozni az ő karaktereikből, mozgásukból. Alakítgatjuk őket, mindent kipróbálunk velük, ez nagyon fontos része a folyamatnak. Műhelymunka az, amit csinálunk. Ettől lesz mindenkié az előadás, és ettől válik sokkal nagyobb élménnyé is.

Az előadás március 19-én és 20-án 19:00-kor látható a Bethlen Téri Színházban.

Az interjút Stern Lili készítette.

Interjú Kertész Mónikával és Halász Gáborral Desdemonium című előadásukról

Könnyebb feladni magunkat és mások alapvetései szerint élni életünket, vagy megéri küzdeni az identitásunkért? Vajon honnan tudjuk, hogy megtaláltuk azt és nem illúzióban ringatva éljük mindennapjainkat? Tényleg a saját értékrendszerünk szerint élünk, vagy nem is tudatosul bennünk, hogy mások életéhez alakítjuk a miénket?

Rendhagyó összetételű előadói duó, Kertész Mónika operaénekes és Halász Gábor táncos-koreográfus állt össze első interdiszciplináris előadásuk megalkotására, az IN-PACT társulat alapítóiként. Rossini Othello című operájából Desdemona karakterét ragadják ki, majd illesztik be a mai korba, mai felfogások közé. Desdemona kiszolgáltatott helyzetén keresztül mutatják be az identitásvesztés, és –nélküliség, az egymástól való függőség állapotát, annak érzelmi folyamatát. E karaktert elsősorban Othello feleségeként definiálják, személyiségét az őt körülvevő férfiak alakítják. Életét és sorsát is ők határozzák meg; ők emelik fel, vagy épp ők azok, akik kihúzzák a szőnyeget a lába alól. A darab ezúttal Desdemona szemszögéből és az előbb említett viszonyrendszer vizsgálatából épül fel.

Kertész Mónikával és Halász Gáborral Stern Lili beszélgetett a januári előadás előtt.

Az IN-PACT társulat, amit nemrég hoztatok létre, az csak kettőtökből áll vagy mások is tagjai?

Móni: Első ránézésre most úgy tűnhet, hogy csak kettőnkből áll, az egész IN-PACT-nek a kipróbálásához egy kisebb projektet akartunk létrehozni, ezért kézenfekvő volt, hogy ketten csináljunk valamit, viszont párhuzamosan dolgozunk jövőbeli projekteken már másokkal is.

Szóval, akkor célotok az, hogy IN-PACT név alatt létrejöjjön egy nagyobb társulat?

Móni: Mindenképpen!

Gábor: Igen, az lenne a terv.

Móni: Az IN-PACT-et azért hoztuk létre, hogy performansz jellegű előadásokat készítsünk, de nem kizárólag csak azokat.

A többi tag is különböző új művészeti ágakat képviselne, mint ahogy Ti vagy inkább még több táncművésszel és énekessel bővülnétek?

Egyszerre mind a ketten: IS! (nevetnek)

Gábor: Igen, mert ahogy bővülnek a projektek, úgy egyre több ember vonódik be. Több zenész, előadó, akár énekes. Szeretnénk átmosni azokat a nagyon éles határokat aközött, hogy a táncos kimegy a színpadra és táncol, a zenész pedig a hangszere mellett ül végig. A Desdemoniumban is ez volt a cél. Ez egy olyan produkció, melyben nem számít, hogy te zenész vagy táncos vagy, csak az, hogy részese vagy az egész színpadi cselekménynek.

Ti hogyan találtatok egymásra?

Móni: Egy közös produkcióban vettünk részt 1,5-2 éve. Ott találkoztunk.

Gábor: Igen, ez egy zártkörű produkció volt, ahol elkezdtünk beszélgetni és a látásmódunk nagyon hasonlított. Hasonló elképzeléseink voltak arról, hogy a saját művészeti vonalunkon belül, milyen irányba érdemes menni.

Móni: Azon gondolkoztunk akkor együtt, hogy a 21. századi előadóművészeti irányzatok merre tartanak. Mégsem trendeket akarunk követni. Én ezelőtt is csináltam már egy kísérleti projektet, de amikor Gáborral elkezdtem beszélni, még nem tudatosult bennem, hogy nekem majd táncolnom is kell. (nevet)

Gábor: Azért a színpadi tapasztalat miatt Móni erősen jelen tud lenni a színpadon, onnantól, hogy jelen van, meg csak egy lépés, hogy táncoljon. Ő sem gondolta, hogy ezt komolyan gondolom, mondjuk én sem azt, hogy nekem meg énekelnem kell..( nevet), de ez volt az együttműködésünk lényege.

Móni: Szerencsére én egy mozgásigényes énekes vagyok, aki olyanokkal tudott együtt dolgozni eddig, akik ezt támogatták. A közönségnek szerintem nagy igénye van arra, hogy ne csak énekeseket lásson a színpadon, hanem előadókat. Külföldön ez már szerencsére előrébb tart, szélesebb körben működik.

Mi volt a legnagyobb kihívás az alkotói folyamatban?

Gábor: Táncosként dolgoztam külföldön nagyobb produkciókban, ahol a klasszikus nézet néha az volt, hogy a táncos és az énekes 1,5 méternél közelebb ne menjen egymáshoz. Nekem táncosként nagyon frusztráló, hogy egy színpadon vagyunk és nincsen köztünk semmilyen kapcsolat. Ezért volt kihívás koreográfusi szempontból, hogy ezeket a berögződéseket minél jobban le tudjuk rombolni. Fontos volt az is egyébként, hogy a klasszikus opera műfaja, nagyon nehezen jut el a kortárs művészetbe. Ettől lett igazán izgalmas az egész, hiszen a kortárs művészetekben azok a távolságok, amik megvannak az operában, azok nincsenek, vagy ha vannak azokat tudatosan használjuk.

Alapvetően Rossini Othello című operájából inspirálódtatok, Desdemona karakterét emeltétek ki belőle. Ebben a karakterben mi olyan érdekes, hogy foglalkozni kelljen vele?

Egyszerre mind a ketten: Semmi. (nevetnek)

Gábor: Maga a cím az az, hogy Desdemonium. Eredetileg az lett volna, hogy Desdemoniumsymptons, tehát Desdemonium-i tünetek. Ezt a “tünetet” próbáltuk megjeleníteni és használni, a Rossini operában lévő Desdemona karakteren keresztül. Ez még a 21. században is egy olyan jelenség, amire sok példát láthatunk.

Leginkább akkor felszínességet értetek ezalatt?

Móni: Identitásvesztést és függőséget.

Gábor:Igen. Desdemona karakterét, pont azokhoz tudnánk hasonlítani, akik kiszolgáltatottan élik le életüket a kényelemért cserébe.

Móni: Én inkább ennek a lélektani hátteréből próbáltam kiindulni. Abból, hogy mi is ez valójában. Jellemgyengeség? Vagy függőség? Nem feltétlenül párkapcsolati szinten, hanem bármilyen emberek között létrejövő függőség. A darab egyébként úgy alakult, hogy nem csak a női, de a férfi irányból is megjelenítjük ezt.

A darabban fontos, hogy kifejezetten egy nő meg egy férfi kapcsolatrendszerét ismerjük meg?

Gábor: Fontos, hiszen Desdemona karakterét az őt körülvevő férfiak határozzák meg, akiket mind én játszom, ezek mind folyamatosan manipulálják őt. A mondanivaló mellett egyébént az Othello történet nyomokban benne maradt az előadásban.

Móni: Pontosan, hiszen ezen keresztül rengeteg más dolgot fedeztünk fel Desdemonában. Jellemét leginkább különböző ellenpontokban próbáltuk megmutatni.

Gábor: Ez elsősorban azért történt, mert a semmit nehéz megmutatni, csak a valami jelenlétében tudod azt ábrázolni. Nehéz volt a naivitását, tengődést, bemutatni a mozgáson keresztül.

Hogyan kezdődtek meg a próbák, hogy ezt ábrázolni tudjátok?

Gábor: Először csak kísérleteztünk, az egész folyamat úgy kezdődött, hogy hogyan tudok Mónival úgy dolgozni, hogy ő ne veszítse el a saját professzionális teljesítményét. A tánc érdekében nem akartuk, hogy az ének kevésbé legyen színvonalas és fordítva. 

Móni: Eközben elkezdtünk válogatni szóba jöhető zenei anyagokat. Először csak zenei hangulatokat kerestünk, olyanokat, amik Gábort is inspirálják. Egy idő után meghallgattuk ezt az áriát és úgy gondoltuk, hogy érdekes lenne vele kezdeni valamiti.

Gábor: Ekkor kezdett el egyre jobban kikristályosodni, hogy ennek a karakternek milyen mai megfelelői vannak. 

Megmaradt egyébként a narratív történetmesélés vagy inkább a tánc asszociatívitását követtétek?

Móni: Annyira egyértelműen narratív vonala nincsen, de össze lehet kapcsolni a különböző jeleneteket egymással. Nincs időrendiség.

Ezt az egészet akkor megelőzte egy kutatómunka, ha jól értem.

Móni: Igen, kb. egy éve kezdtük el, de intenzíven fél éves volt ez a műhelymunka. Ami egyébként a zenészek és a táncosok körében is nagy luxus, mert sajnos általában nincs ilyenekre elég idő.

Gábor: Igazából nekünk kb. 10-11 hónap volt amíg létrehoztuk a darabot és az volt benne az érdekes, hogy amikor 3 hónappal az első előadás előtt megtudtuk, hogy bejutottunk az Ambíció sorozatba, akkor rögtön felgyorsult ez az egész folyamat. Addig megvolt az idő arra, hogy kipróbáljunk mindent, új felfedezéseket tegyünk. Talán ettől lett óriási belső energiája annak amit csináltunk, mert volt időnk kitalálni, hogy mit szeretnénk. 

Móni: Tulajdonképpen a közös alkotás, inspirálódás a célja annak, amit kitaláltunk. Mindig egy aprócska ötletből születik sok kreatív újabb ötlet. A következő előadásunkon is így dolgozunk.

Gábor: Ebben az egészben az a legfontosabb, ahogy Móni is mondta, hogy a produkció megszületését helyezzük előtérbe és ne az saját egónkat, hogy kinek az ötlete jobb vagy rosszabb. Nincsen meg élesen, hogy ki és miért felel, mindent együtt hozunk létre.

Az együtt alkotást továbbgondolva kérdezem azt, hogy az előadásotok nagyon erős vizualitásáért ki felelt?

Móni: Ezek is mind a kettőnk ötletei voltak. Ezért is tüntettük fel az esemény leírsában azt, hogy alkotók és előadók, mert mindent mi hoztunk létre. Felmerült bennünk, hogy a látványban legyen valamilyen digitális frissítés, de ezt még nem véglegesítettük.

Gábor: Vetítés vagy akár a 3D-s megoldások is tervben vannak, tehát látványban is szeretnénk még tovább előrehaladni.

Az előadás legközelebb  január 19-én 19:00-kor látható a Bethlen Téri Színházban.

Az interjút Stern Lili készítette.