Interjú
Stern Lilivel LOOP POOL című előadása kapcsán
Stern
Lili fiatal alkotó az Ambíció tehetségprogram keretében immáron harmadik
alkalommal készül új előadásra – idén a LOOP POOL című darabjára -, melynek
bemutatója március 6-án lesz a Bethlen Téri Színházban. Az alkotó az előadást minden
olyan férfinak és nőnek készítette, aki már valaha küzdött a saját testével.
Stern
Lilit egy nagyon inspiráló beszélgetés keretében kérdeztem kutatómunkájáról, a
testképzavarról, önmagunk felvállalásáról és a közösségi média felelősségéről.
Van egy
saját társulatod, miért döntöttél mégis úgy, hogy egyedül jelentkezel az Ambíció
programba?
2016-ban én voltam az első, aki elkezdte az Ambíció
sorozatot, akkor még egyedül. Ezután 2016 nyarán lett társulatom. A társulatban
13 éves kortól 23 éves korig bezáróan voltak táncosok, azonban szétbomlott ez a
felállás, mivel mindenki vagy egyetemre vagy külföldre ment, és ezért, úgy
döntöttem, hogy ezt ebben a formában megszüntetem. Tavaly először még úgy
akartam a pályázatra jelentkezni, hogy négy-öt lánynak rendeztem volna
előadást, aztán hirtelen jött az ötlet, hogy tulajdonképpen a testképzavarral szeretnék
foglalkozni, ami meg azt követeli meg, hogy ez egy egyszemélyes performansz
legyen. Intim, bensőséges téma, emiatt döntöttem úgy, hogy akkor most egymagam fogom
ezt véghez vinni.
Mi
inspirálta az előadás létrejöttét? Miért pont erre a nehéz témára esett a
választásod?
Leginkább azért, mert a legjobb barátnőm anorexiás lett.
Ez egy hosszabb folyamat volt. Először még mindenki csak azt mondta neki, hogy
„Mennyire jól nézel ki, hogy le vagy fogyva”, míg végül elért egy kritikus ponthoz, amit csak én vettem észre, nyilván
azért, mert közel áll hozzám és érzékenyebb vagyok erre. Továbbá, a
gimnáziumomban rengeteg lány lett anorexiás hirtelen, a közösségi médián pedig
(leginkább az Instagramon) egyre elterjedtebb lett az anorexia posting. Volt
bennem egy ambíció, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell, többek között azért is,
mert engem is érintett ez az egész. Nem maga a betegség, hanem a vékonyságom,
mivel egész gyerekkoromat végigkísérte az, hogy emiatt bántottak. Aztán
elkezdődött ez a hosszabb kutatási folyamat, ami most már 12 hónapja tart.
Azért is vágtam bele a kutatásba, mert úgy akartam dolgozni az egész témával,
hogy a tudásom ne csak tapasztalati, hanem szakmai is legyen. Csak ezután
mertem hozzákezdeni az egész alkotói folyamathoz. Egyébként az előadás elég brutális lesz és megrázó.
Nekem mint előadónak most volt életemben először, hogy többször le kellett
állnom a próbákon, mert annyira belehevültem, hogy megijedtem magamtól.
Átértékelt benned valamit a kutatómunkád?
Nem átértékelődött, hanem inkább olyan folyamatokat értettem meg, amiket előtte nem.
Egy külső szemlélő, aki nem ért a betegséghez, lehet, hogy csak egyszerű változásokat vesz észre a betegséget érintő személyen. Ezekre a változásokra általában agresszív, bántó, értetlen reakciók érkeznek.Számomra az lett nagyon fontos, hogy sokkal nyugodtabb állapotban tudom ezeket szemlélni, mert tudom, hogy mi miért történik. Tulajdonképpen pont ezért kezdtem el az egész előadást csinálni, mert az emberekben van egy ösztönös reakció az anorexiások felé, mint például: „Úristen, te éhezteted magadat! Sajnáltatod magadat! Önző vagy!”, stb., de arról fogalmuk sincsen, hogy mi rejlik emögött a mentális betegség mögött valójában. Ezek az impulzusok rengeteget ártanak és innentől már olyan folyamatokba megyünk bele, amik csak egyre borzalmasabbá teszik az anorexiások állapotát.
Az előadás ajánlójában azt olvasni, hogy férfiaknak is szánod
a darabot megtekintésre. Túlnyomó részt a nőkről hallani-olvasni, hogy
elégedetlenek a testükkel, miközben ez ugyanúgy érintheti a férfiakat is, csak
rájuk kevésbé irányul figyelem ebben a témában. Ezért e tekintetben
szokatlannak mondható az ajánló. Mit gondolsz, a testképzavar vagy akár az
önutálat mondható népbetegségnek is?
Szerintem abszolút mondható népbetegségnek. Én legtöbbször az anorexiával
találkoztam, azonban amikor megkezdődött a kutatási folyamat, akkor nagyon
sokat olvastam a témában, és rengeteg féle testképzavarral ismerkedtem meg. Nem
csak a krónikus vékonyság, hanem ugyanúgy a hízás is testképzavarnak minősül és
még rengeteg más egyéb is. Később jöttem rá arra is, hogy hihetetlen mennyiségű
fiú és férfi van a környezetemben, akik testképzavarral
küzdenek, csak nem tudnak róla. Manapság például mániákus fiúk ezrei mennek edzőterembe,
az izomtömeg növelése is ugyanilyen testképzavar lehet. Ami még fontos, hogy a
testtel nem csak a testképzavarral rendelkező emberek küzdenek, hanem mindenki
más is. Legyen itt szó akár egy egyszerű tükörbe nézésről. Az, hogy ki hogyan
dolgozza fel ezt nap mint nap, hogy ki mennyire érzékeny rá, az már teljesen
más kérdés. A testképzavar hatalmas népbetegség, főleg most, és nem gondolom,
hogy ez sokkal többet javult volna azóta, amióta elkezdődött az egészséges
étrenddel kapcsolatos szokások kialakulása. Jobban odafigyelünk az étkezésre,
ez tény, de ebbe is bele lehet bolondulni, ami pedig újabb testképzavart okozhat. Egyfolytában azt számolgatni, hogy miben hány
kalória van, borzalmas lehet.
Véleményed szerint a média mennyiben befolyásolja vagy van hatással
a testkép változására, a szépségideálok kialakulására, illetve önmagunk
megítélésére?
Tudja
befolyásoni. Talán az instagram-világot tartom a legborzalmasabbnak és a
legkártékonyabbnak. Nyilván vannak jó részei is, én is aktívan használom az előadásom
promotálására, de tudom azt, hogy ha órákig nézegetem, akkor az önbecslésem a
béka segge alá tud kerülni, mert látom, hogy mennyire szép és boldog mindenki,
miközben tisztában vagyok vele, hogy ez egy kitett, mű valami. Nem tudom, mi
lehet erre a megoldás. Mindenesetre én azt gondolom, hogy egyre több ember
vállalja fel világszerte a testét, azt, hogy ő milyen is valójában, egyre elterjedtebb
a feminizmus is, ami rengeteg nőnek
segített a megerősödésben az elmúlt években, de hát természetesen ennek is
vannak buktatói.
Ezek szerint a külsőségek se mindig jelentik azt, hogy valaki tényleg
tökéletes.
Abszolút
nem. Például ebben a betegségben azok a lányok, akikről én olvastam, hallottam,
vagy akikkel beszélgettem, azok 90%-ban azt mutatják a környezetüknenk, hogy milyen
erősek és kitartóak. Ez egyértelmű kompenzálása a valódi problémának. Egyébként
a jövőben nagyon szeretnék ezeknek a lányoknak és fiúknak egy közös platformot
létrehozni Budapesten. Látom azt, hogy ők egymáson tudnak a legjobban segíteni,
ezért szeretném, ha megalakulna egy olyan állandó csapat, akik összejárnak és
foglalkoznak a témával. A közösségi portálokon is vannak olyan segítő csoportok,
ahol már többször előfordult, hogy egymástól több ezer kilométerre élő lányok
és fiúk segítettek egymáson. Szerintem ez csodálatos.
Említetted önmagunk felvállalását. Neked erről mi a véleményed?
Érdekes,
amíg az előadást készítettem, addig anélkül, hogy engem bármikor elért volna ez
a betegség, hihetetlen önbizalomhiány fogott el többször is. Folyton változtattam
a külsőmön, mert nem tudtam eldönteni, hogy melyik Lili az, amelyik felvállaltan
én vagyok. Ebben nyilván benne vannak a saját magánéleti problémáim is, de maga
a kutatófolyamat feldolgozása is. Ez engem annyira megviselt, hogy voltak
hetek, amikor nem tudtam önazonos lenni azzal, amit a tükörben láttam, vagy
csak nem ismertem fel magamat.
Szerinted a közösségi média felelőssé tehető azért, hogy az
emberekben kialakul ez a fals önkép, esetleg ez a betegség?
Nem. Mindenki
arra használja a médiát, amire akarja. Szerintem manapság törekednek már a külföldi
modellügynökségek is arra, hogy egyre több természetesebb test jelenjen meg a
címlapokon. Amúgy pedig a felelősségre vonás felesleges, bármi megosztható az
interneten, mindenkinek saját felelőssége az, hogy hogyan kezeli és dolgozza
fel a médiában megjelenő anyagokat.
Az első Ambíció
program keretében bemutatott darabod is komoly témát dolgozott fel, egy skizofrén
nő történetét, most a testképzavar témakörét járod körül. Véleményed szerint egy-egy
komoly, illetve súlyos témával foglalkozó előadás mennyire világíthat rá vagy hívhatja
fel a társadalom figyelmét ezekre a problémákra?
Pont tegnap volt
próbám, ahol ugyanezt kérdezte tőlem a látványtervezőm is. Pontosabban azt,
hogy mit várok ezután. Egyébként vele (Csúcs Angéla) és a fénytervezőmmel
(Olajos Bence) csináltam meg az egész előadást. Nem az a célom, hogy azt
mutassam meg, hogy hogyan tud valaki leépülni és felépülni, nekem az a fontos,
hogy a saját testem által adjak egy olyan testi élményt a nézőknek, ami ennek
az egésznek a folyamatát és érzetét tudja megmutatni. A küzdést magát. A nézők
az előadást követően nem lesznek 100%-osan tisztában azzal, hogy mi is az az anorexia.
Az anorexia az előadásban egy téma és egy segédeszköz, amin keresztül kommunikálok
a befogadókkal, adott problémákról. Természetesen azoknak, akik valaha ettől szenvedtek
vagy szenvednek, azoknak pedig sokat segít a feldolgozásban.
Szerinted
mikor tud egy ilyen előadás jótékonyan hatni?
Mindig az
előadás utáni hónapokban derül ki, hogy az előadás jótékonyan hatott-e vagy
sem. Nem azoktól a visszajelzésektől szokott jótékony lenni, hogy kreatív,
újszerű, friss az előadás vagy teltházas.
Nyilván nekem jól esnek ezek is, de inkább az emberekben megfogalmazódó
kérdések azok, amik érdekelnek. Ezek azok, amik nekem jótékony hatást
eredményeznek. Az, ha valaki úgy megy ki a teremből, hogy gondolkozik és
kérdései vannak, akkor is, ha rossz volt az előadás.
Hogyan fogadnád, ha megkeresnének téged előadás után, hogy
beszélgessetek a témáról vagy segíts nekik feldolgozni a betegségüket?
Az interjút Babus Dóra
készítette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése