Interjú Stern Lilivel LOOP POOL című előadása kapcsán

Interjú Stern Lilivel LOOP POOL című előadása kapcsán

Stern Lili fiatal alkotó az Ambíció tehetségprogram keretében immáron harmadik alkalommal készül új előadásra – idén a LOOP POOL című darabjára -, melynek bemutatója március 6-án lesz a Bethlen Téri Színházban. Az alkotó az előadást minden olyan férfinak és nőnek készítette, aki már valaha küzdött a saját testével.

Stern Lilit egy nagyon inspiráló beszélgetés keretében kérdeztem kutatómunkájáról, a testképzavarról, önmagunk felvállalásáról és a közösségi média felelősségéről.

Van egy saját társulatod, miért döntöttél mégis úgy, hogy egyedül jelentkezel az Ambíció programba?

2016-ban én voltam az első, aki elkezdte az Ambíció sorozatot, akkor még egyedül. Ezután 2016 nyarán lett társulatom. A társulatban 13 éves kortól 23 éves korig bezáróan voltak táncosok, azonban szétbomlott ez a felállás, mivel mindenki vagy egyetemre vagy külföldre ment, és ezért, úgy döntöttem, hogy ezt ebben a formában megszüntetem. Tavaly először még úgy akartam a pályázatra jelentkezni, hogy négy-öt lánynak rendeztem volna előadást, aztán hirtelen jött az ötlet, hogy tulajdonképpen a testképzavarral szeretnék foglalkozni, ami meg azt követeli meg, hogy ez egy egyszemélyes performansz legyen. Intim, bensőséges téma, emiatt döntöttem úgy, hogy akkor most egymagam fogom ezt véghez vinni.

Mi inspirálta az előadás létrejöttét? Miért pont erre a nehéz témára esett a választásod?

Leginkább azért, mert a legjobb barátnőm anorexiás lett. Ez egy hosszabb folyamat volt. Először még mindenki csak azt mondta neki, hogy „Mennyire jól nézel ki, hogy le vagy fogyva”, míg végül elért egy  kritikus ponthoz, amit csak én vettem észre, nyilván azért, mert közel áll hozzám és érzékenyebb vagyok erre. Továbbá, a gimnáziumomban rengeteg lány lett anorexiás hirtelen, a közösségi médián pedig (leginkább az Instagramon) egyre elterjedtebb lett az anorexia posting. Volt bennem egy ambíció, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell, többek között azért is, mert engem is érintett ez az egész. Nem maga a betegség, hanem a vékonyságom, mivel egész gyerekkoromat végigkísérte az, hogy emiatt bántottak. Aztán elkezdődött ez a hosszabb kutatási folyamat, ami most már 12 hónapja tart. Azért is vágtam bele a kutatásba, mert úgy akartam dolgozni az egész témával, hogy a tudásom ne csak tapasztalati, hanem szakmai is legyen. Csak ezután mertem hozzákezdeni az egész alkotói folyamathoz. Egyébként az előadás elég brutális lesz és megrázó. Nekem mint előadónak most volt életemben először, hogy többször le kellett állnom a próbákon, mert annyira belehevültem, hogy  megijedtem magamtól.

Átértékelt benned valamit a kutatómunkád?
Nem átértékelődött, hanem inkább olyan folyamatokat értettem meg, amiket előtte nem.
Egy külső szemlélő, aki nem ért a betegséghez, lehet, hogy csak egyszerű változásokat vesz észre a betegséget érintő személyen. Ezekre a változásokra általában agresszív, bántó, értetlen reakciók érkeznek.Számomra az lett nagyon fontos, hogy sokkal nyugodtabb állapotban tudom ezeket szemlélni, mert tudom, hogy mi miért történik. Tulajdonképpen pont ezért kezdtem el az egész előadást csinálni, mert az emberekben van egy ösztönös reakció az anorexiások felé, mint például: „Úristen, te éhezteted magadat! Sajnáltatod magadat! Önző vagy!”, stb., de arról fogalmuk sincsen, hogy mi rejlik emögött a mentális betegség mögött valójában. Ezek az impulzusok rengeteget ártanak és innentől már olyan folyamatokba megyünk bele, amik csak egyre borzalmasabbá teszik az anorexiások állapotát.

Az előadás ajánlójában azt olvasni, hogy férfiaknak is szánod a darabot megtekintésre. Túlnyomó részt a nőkről hallani-olvasni, hogy elégedetlenek a testükkel, miközben ez ugyanúgy érintheti a férfiakat is, csak rájuk kevésbé irányul figyelem ebben a témában. Ezért e tekintetben szokatlannak mondható az ajánló. Mit gondolsz, a testképzavar vagy akár az önutálat mondható népbetegségnek is?

Szerintem abszolút mondható népbetegségnek. Én legtöbbször az anorexiával találkoztam, azonban amikor megkezdődött a kutatási folyamat, akkor nagyon sokat olvastam a témában, és rengeteg féle testképzavarral ismerkedtem meg. Nem csak a krónikus vékonyság, hanem ugyanúgy a hízás is testképzavarnak minősül és még rengeteg más egyéb is. Később jöttem rá arra is, hogy hihetetlen mennyiségű fiú és férfi van a  környezetemben, akik testképzavarral küzdenek, csak nem tudnak róla. Manapság például mániákus fiúk ezrei mennek edzőterembe, az izomtömeg növelése is ugyanilyen testképzavar lehet. Ami még fontos, hogy a testtel nem csak a testképzavarral rendelkező emberek küzdenek, hanem mindenki más is. Legyen itt szó akár egy egyszerű tükörbe nézésről. Az, hogy ki hogyan dolgozza fel ezt nap mint nap, hogy ki mennyire érzékeny rá, az már teljesen más kérdés. A testképzavar hatalmas népbetegség, főleg most, és nem gondolom, hogy ez sokkal többet javult volna azóta, amióta elkezdődött az egészséges étrenddel kapcsolatos szokások kialakulása. Jobban odafigyelünk az étkezésre, ez tény, de ebbe is bele lehet bolondulni, ami pedig újabb testképzavart okozhat.  Egyfolytában azt számolgatni, hogy miben hány kalória van, borzalmas lehet.

Véleményed szerint a média mennyiben befolyásolja vagy van hatással a testkép változására, a szépségideálok kialakulására, illetve önmagunk megítélésére?

Tudja befolyásoni. Talán az instagram-világot tartom a legborzalmasabbnak és a legkártékonyabbnak. Nyilván vannak jó részei is, én is aktívan használom az előadásom promotálására, de tudom azt, hogy ha órákig nézegetem, akkor az önbecslésem a béka segge alá tud kerülni, mert látom, hogy mennyire szép és boldog mindenki, miközben tisztában vagyok vele, hogy ez egy kitett, mű valami. Nem tudom, mi lehet erre a megoldás. Mindenesetre én azt gondolom, hogy egyre több ember vállalja fel világszerte a testét, azt, hogy ő milyen is valójában, egyre elterjedtebb a  feminizmus is, ami rengeteg nőnek segített a megerősödésben az elmúlt években, de hát természetesen ennek is vannak buktatói.

Ezek szerint a külsőségek se mindig jelentik azt, hogy valaki tényleg tökéletes.

Abszolút nem. Például ebben a betegségben azok a lányok, akikről én olvastam, hallottam, vagy akikkel beszélgettem, azok 90%-ban azt mutatják a környezetüknenk, hogy milyen erősek és kitartóak. Ez egyértelmű kompenzálása a valódi problémának. Egyébként a jövőben nagyon szeretnék ezeknek a lányoknak és fiúknak egy közös platformot létrehozni Budapesten. Látom azt, hogy ők egymáson tudnak a legjobban segíteni, ezért szeretném, ha megalakulna egy olyan állandó csapat, akik összejárnak és foglalkoznak a témával. A közösségi portálokon is vannak olyan segítő csoportok, ahol már többször előfordult, hogy egymástól több ezer kilométerre élő lányok és fiúk segítettek egymáson. Szerintem ez csodálatos.

Említetted önmagunk felvállalását. Neked erről mi a véleményed?

Érdekes, amíg az előadást készítettem, addig anélkül, hogy engem bármikor elért volna ez a betegség, hihetetlen önbizalomhiány fogott el többször is. Folyton változtattam a külsőmön, mert nem tudtam eldönteni, hogy melyik Lili az, amelyik felvállaltan én vagyok. Ebben nyilván benne vannak a saját magánéleti problémáim is, de maga a kutatófolyamat feldolgozása is. Ez engem annyira megviselt, hogy voltak hetek, amikor nem tudtam önazonos lenni azzal, amit a tükörben láttam, vagy csak nem ismertem fel magamat.

Szerinted a közösségi média felelőssé tehető azért, hogy az emberekben kialakul ez a fals önkép, esetleg ez a betegség?

Nem. Mindenki arra használja a médiát, amire akarja. Szerintem manapság törekednek már a külföldi modellügynökségek is arra, hogy egyre több természetesebb test jelenjen meg a címlapokon. Amúgy pedig a felelősségre vonás felesleges, bármi megosztható az interneten, mindenkinek saját felelőssége az, hogy hogyan kezeli és dolgozza fel a médiában megjelenő anyagokat.

Az első Ambíció program keretében bemutatott darabod is komoly témát dolgozott fel, egy skizofrén nő történetét, most a testképzavar témakörét járod körül. Véleményed szerint egy-egy komoly, illetve súlyos témával foglalkozó előadás mennyire világíthat rá vagy hívhatja fel a társadalom figyelmét ezekre a problémákra? 

Pont tegnap volt próbám, ahol ugyanezt kérdezte tőlem a látványtervezőm is. Pontosabban azt, hogy mit várok ezután. Egyébként vele (Csúcs Angéla) és a fénytervezőmmel (Olajos Bence) csináltam meg az egész előadást. Nem az a célom, hogy azt mutassam meg, hogy hogyan tud valaki leépülni és felépülni, nekem az a fontos, hogy a saját testem által adjak egy olyan testi élményt a nézőknek, ami ennek az egésznek a folyamatát és érzetét tudja megmutatni. A küzdést magát. A nézők az előadást követően nem lesznek 100%-osan tisztában azzal, hogy mi is az az anorexia. Az anorexia az előadásban egy téma és egy segédeszköz, amin keresztül kommunikálok a befogadókkal, adott problémákról. Természetesen azoknak, akik valaha ettől szenvedtek vagy szenvednek, azoknak pedig sokat segít a feldolgozásban.

Szerinted mikor tud egy ilyen előadás jótékonyan hatni?

Mindig az előadás utáni hónapokban derül ki, hogy az előadás jótékonyan hatott-e vagy sem. Nem azoktól a visszajelzésektől szokott jótékony lenni, hogy kreatív, újszerű, friss az előadás vagy  teltházas. Nyilván nekem jól esnek ezek is, de inkább az emberekben megfogalmazódó kérdések azok, amik érdekelnek. Ezek azok, amik nekem jótékony hatást eredményeznek. Az, ha valaki úgy megy ki a teremből, hogy gondolkozik és kérdései vannak, akkor is, ha rossz volt az előadás.

Hogyan fogadnád, ha megkeresnének téged előadás után, hogy beszélgessetek a témáról vagy segíts nekik feldolgozni a betegségüket?

Nagyon jó lenne. Szívesen segítenék nekik. Pár hete hallottam egy kislányról, aki abba a középiskolába jár, ahova jártam és most kórházba került. Egyfolytában azon gondolkozom, hogy hogyan tudnék neki segíteni. Nyilván ez az előadás nem neki való és nincs olyan állapotban, hogy eljöhetne megnézni, de mindig azon tépelődök, hogy hogyan tudnék akár egy kicsivel is hozzájárulni a gyógyulásához. Nem vagyok pszichiáter vagy pszichológus, nem vagyok olyan képzett, hogy ezt bírjam lelkileg. Éppen ezért azt találtam ki, hogy olyan foglalkozásokat csinálnék a jövőben, ahol drámajátékok és táncos mozdulat-játékokon keresztül tudnék adni nekik egy meghatározó testélményt. Erre remélem képes leszek, hiszen többek között ezt tanulom az egyetem.

Az interjút Babus Dóra készítette.